Kinézek az udvarra és mit látok? Ábel kalapál. Valahogy megszerezte a felnőtt kalapácsot. Rohantam is elvenni tőle, nehogy megüsse vele magát. Gondoltam, ilyen esetben nincs kecmec meg beszélgetés, ami veszélyes, az veszélyes, el kell tőle venni és kész. Felajánlottam ugyan helyette egy műanyag játékkalapácsot, de az nem felelt meg neki. Sírt, kiabált, ne vegyem el tőle az igazit. De ebben nem akartam kompromisszumot kötni.
Szégyen, nem szégyen, kettőnk közül most ő, a hároméves kisfiam volt az erőszakmentesebb. (Egyébként persze nem szégyen, inkább nagyon is büszke vagyok rá! 🙂 ) Ő nyugodott meg először és még mielőtt én feltettem volna a szokásos kérdésemet (Mit szeretnél?), neki jutott eszébe teljesen magától, hogy a kalapácshoz ragaszkodás helyett inkább elmondja, hogy mit is akar.
– Anya, én csak kicsi kavicsokat szeretnék csinálni a nagyokból, hogy beférjenek ebbe a csőbe.
Anya megérti, lehiggad, átveszi a kezdeményezést:
– És mit szólnál ahhoz, ha én törném össze a nagy kavicsokat a kalapáccsal?
– Az úgy jó lenne.
Összetörtem neki néhányat, majd mentem is a dolgomra, a kalapáccsal a kezemben. Ő meg vidáman játszott tovább. Ma is tanultam valamit az erőszakmentességről. Ki hitte volna, hogy épp egy háromévesemtől!!! 🙂
