Önmagamhoz és a másikhoz való kapcsolódás, párbeszéd. A saját érzéseim tudatosítása, a másik érzéseinek meghallgatása. Mennyi írok és beszélek róla Nektek, igaz? Hogy milyen sokat segít abban, hogy békés mederbe tereljük a konfliktusunkat, sőt, a problémamegoldásán túl abban is, hogy újra és újra megerősítsük a kettőnk közötti köteléket úgy általában. Akár könnyen igent tudok épp mondani a másik kérésére, akár nem.

Két példa az elmúlt napokból. Bizonyos értelemben két ellentétes példa, hiszen az egyik esetben végül igent mondtam, a másikban – első körben legalábbis – nemet. Mégis mindkettő erősített bennünket.

1.

– Anya, légyszi menj fel a padlásra, hozz le nekem néhány darab bútorlapot, amin barkácsolhatok! – kéri tőlem Beni.
– Manó, muszáj pont most barkácsolnod? Akkor minek vittük fel tegnap a bútorlapokat? Játsszunk inkább valami mással.

Beni mérges lesz. Én pedig magamba nézek. Miért is mondtam neki rögtön nemet? Azt hiszem, ez csak valamifajta automatikus reakció volt a részemről. Úgy tűnt, hogy Beni bonyolítani készül amúgy sem egyszerű életemet, amit én – végig sem gondolva, mit mondok – rögtön hárítottam. Pedig hát, ha jobban belegondolok, miért is ne tehetnék eleget a kérésének? A ma délutánt egyébként is arra szántam, hogy vele foglalkozzam. Ha ő ebben a formában szeretné, legyen így.

Felmegyek, lehozom. Közben pedig jókedvűen beszélgetünk arról, hogy mit fog belőle csinálni. Imádom, ahogy kigondol valamit, leül és megvalósítja, imádom, hogy nem ismer lehetetlent. Örülök, hogy tudom támogatni ebben. Örülök, hogy van kedve elmesélni, mik a céljai, mi foglalkoztatja éppen. Kár lett volna most mást játszani, hiszen benne most ez él, nem más. Ezekkel a gondolataival most tudok együtt lenni, ezeket csak most tudom meghallgatni.

2.

– Anya, én is veletek akarok menni az étterembe – mondja Beni.
Öcsémtől kaptam egy vacsorameghívást, amit már régóta nagyon várok, hiszen olyan régen beszélgettünk a tesómmal nyugodtan, csak ketten.
– Szívem, nekem most nagyon fontos, hogy egyedül menjek – felelem.

Beni csalódott. Leül mellém. Beszélgetni kezdünk. Miért szeretne jönni? Kíváncsi, hogy milyen lesz, hogy mit lehet ott enni, szeretne részese lenni ennek az élménynek? Kicsit talán ez is, de leginkább az én osztatlan figyelmemet szeretné, mellettem szeretne maradni egész este. Szeretgetem, ölelgetem. Hallgatom, hallgatom, vele vagyok. Szeretném, ha tudná, nekem ő attól még ugyanolyan fontos, hogy most nélküle megyek el. Megpróbálok másik módot találni, ahogy kifejezhetném felé a szeretetemet. Megbeszéljük, milyen jó is csak kettesben lenni valakivel, és mennyire szeretjük azt is, amikor csak ő meg én vagyunk kettesben, például esti mesénél. De akár vacsorázni is elviszem egyszer szívesen kettesben, ha az a vágya. Kéri, hogy fotózzak az étteremben, és vigyek neki egy kis kóstolót.

Beni nem engedett fel azonnal, de szép lassan igen. Amikor végül eljöttem otthonról, kicsit szomorkásan, de megértően búcsúzott el. És amíg beszélgettünk, mennyi fontos dolgot elmondtam és megtudtam róla! Sokkal szorosabb szálat fűztünk így egymás között, mintha szóba se került volna az egész téma, vagy mintha magammal vittem volna az étterembe. Utóbbiból valójában egyáltalán nem biztos, hogy a szeretetet élte volna meg. A beszélgetésünkből viszont, azt gondolom, hogy igen.