– Maja, szeretnéd, hogy segítsek verset tanulni? – kérdezem este 10-kor Maját, aki épp Csokonai: A reményhez című költeményét próbálja elsajátítani.
– Nem, kösz! Menj ki, légyszi!
– Szívesen segítek, én még emlékszem rá.
– Anya, menj már ki!
– Ideülhetek melléd olvasni?
– M-E-N-J K-I A S-Z-O-B-Á-M-B-Ó-L!
Oh, hát nem kapcsoltam időben! Bár a lélektani határon már túl voltam, végre meghallottam, amit kamasz gyermekem közölni próbál velem: Hagyjam őt egyedül!
– Oké, bocsi! – csuktam be magam mögött az ajtót.
A csukott ajtó előtt még félhangosan elmormoltam:
“Főldiekkel játszó. Égi tűnemény, Istenségnek látszó. Csalfa, vak Remény!” – és szomorúságomban még elraktam az elöl heverő poharakat, papucsokat, de csak nem találtam a helyem.
Annyira, de annyira szerettem volna kapcsolódni. Bogi, Lackó, alszik, Maja nem kíváncsi rám! – sajnálgattam magam néhány pillanatig, majd nagy bánatomban leültem újságot olvasni a kanapéra. Na jó, akkor kapcsolódom Zoránnal a Nők Lapja cikkén keresztül 🙂
Elolvastam a cikket, majd hallom, Maja kiabál:
– Anya, hozol egy pohár baracklevet?
– Aha, mindjárt viszem.
– No, hogy haladsz? – kérdeztem, mikor letettem az italát.
– Egész jól, már csak a vége van hátra.
– Szeretnéd elmondani?
– Aha.
És elmondta. Többször is!
– Most már kimehetsz!
Most már éreztem, hogy újra lélektani határhoz értünk, sietve távoztam, gondosan becsukva magam után az ajtót.
Két perc sem telt el, Maja megjelent a nappali ajtajában. És mesélt. És mesélt. Őszinte érdeklődéssel hallgattam a történeteit, válaszoltam a felvetődött kérdéseire.
Nagyjából negyed óra után, épp mondat közben volt, amikor félbeszakította saját magát(!) 🙂 :
– Na jó, most már hagyjál aludni! – és kiment.
Én is épp aludni indultam volna, mikor virgonc kamaszlányom visszatért és mesélt még nagyjából 10 percet.
Ezeket a nagyon értékes pillanatokat veszíthettem volna el, ha nem hallom meg az utolsó utáni pillanatban, hogy mire van szüksége vagy görcsösen ragaszkodom a vele való kapcsolódáshoz akkor és ott, amikor csak én vágytam rá!
