Ábel beütötte a lábát és sírni kezdett.
– Anya, adjál rá puszit! – kérte.
Sietve odanyomtam egy puszit, mert a két hónapos Szonja már sírt és mielőbb fel akartam venni. De Ábel nem nyugodott meg.
– Anya, még adjál.
– Jó, de aztán tényleg megyek – mondtam és gyorsan még egyet adtam.
De ez is kevés volt. Anya, még adjál, még adjál. Perceken át folytattuk így, én meg egyre idegesebb lettem, hiszen a húga folyamatosan sírt közben és már nagyon mentem volna hozzá.
Aztán rájöttem, hogy Ábel egy picike megértést, egy pillanatnyi odafigyelést szeretne csak. Hogy egyetlen puszi is elég lenne neki, ha azt tényleg szívből adnám, és nem valami máson gondolkodnék közben. Elszomorodtam, amiért még egy pillanatra sem tudtam a teljes figyelmemet neki adni. Leültem mellé és rá figyeltem.
– Itt fáj? Ide adjak puszit?
– Igen.
Adtam.
– És most? Fáj még?
– Már nem – mondta és elengedett.
