– Anya, játsszál velem!
– Manó, most dolgozni szeretnék!
– De még meddig??
– Nem tudom, szivem. Nekem most munkaidőm van, OK? Ha pedig befejeztem a munkámat, akkor főzni fogok és bepakolom a mosógépet. Most hétköznap van, apa is dolgozik, Beni iskolában van, én is hadd csináljam a dolgom!

Ábel nem ment oviba pár napig a doktornéni javaslatára, bár néhány pöttyöcskét leszámítva szinte teljesen egészséges. Egyébként Szonjával ketten szoktunk csak itthon lenni, aki már megszokta, hogy hétköznap dolgozom itthonról és többnyire magában is eljátszik. Ábel viszont, ha néhanapján hétköznap is velünk van, általában nagy igényt tart arra, hogy én is résztvegyek a játékában. Ebből nem először van már konfliktusunk.

Amikor már a többedik alkalommal kér, hogy játsszam vele, illetve pár percenként mond nekem valamit, beszámol arról, hogy mit játszik épp, kéri, hogy nézzem meg, mit csinál, akkor kissé ingerült leszek. Nehéz így koncentrálni, befejezni az elkezdett tevékenységet, ha mindig megszakítom. De azért próbálom folytatni a dolgaimat, dühösen…

Este kicsit nyugodtabb körülmények között végiggondolom, hogy mi történt napközben, mi lehetett a vitánk mögött. Azt hiszem, a “kell”-ek hatása alá kerültem. Hosszú a feladatlistám, amit én várok el magamtól és haladni szerettem volna vele. De vajon mit is szeretnék igazán? Miért olyan fontos nekem, hogy haladjak a feladataimmal, mi áll a háttérben? És jól érzem így magam, hogy végül csak haladtam valamennyit a nap folyamán, hiszen Ábelnek ellentmondva végül nem igazán játszottam vele, csak a “kell”-eket pipálgattam egész nap?

Hát, nem, egyáltalán nem érzem így jól magam. Kis töprengés után arra is ráébredek, hogy amire igazán vágyom, az a nyugalom. Valójában azért szeretnék haladni a feladatokkal is, mert az elvégzetlen feladataim ott tolakodnak a fejemben és annyira zavarnak, hogy nem tudok békében lenni velük. Bármilyen fura, a feladatpipálgatás az én stratégiám arra, hogy nyugodt legyek. Legalábbis mindig azt hiszem, hogy ha majd ez is kész lesz, meg az is, akkor végre hátradőlhetek. (Bár minden bizonnyal akkor meg majd valami újabb elvégzendőt találok majd…)

És vajon milyen lenne az a bizonyos nyugalom, ha egyszer tényleg elérném? Mit csinálnék akkor? – teszem fel magamnak a kérdést. Azt hiszem, olyan lenne, hogy egyszerűen nem gondolnék semmilyen feladatra, csak igazán jelen lennék a saját életemben, nem csinálnék semmi “fontosat”, csak mondjuk az autót tologatnám a gyerekeimmel a szőnyegen és élvezném, hogy vannak és hogy együtt lehetünk…

Nahát. De hiszen ez a nyugalom itt van tőlem karnyújtásnyira! Ábel épp ezt kérte tőlem egész nap! Hogy nem vettem én ezt észre? Talán újragondolhatnám azt a bizonyos stratégiát. A béke, a nyugalom valójában bennem van, nem odakint. Esetleg kitalálhatnánk valamit holnapra, amikor még mindig nem lesz Ábelnek ovi, hogy mikor játsszom vele és mikor haladok a feladataimmal. De nem, mégse. Nem fogom ezt is előre megtervezni, mint egy feladatot. Egyszerűen csak félreteszek mindent egy időre, játsszom vele, amennyit tudok és közben nem gondolok semmi másra, csak együtt leszünk. 🙂