Anya, veszel valamit? – A falra tudok mászni ettől a kérdéstől. Főleg Benivel adódtak ilyen témában konfliktusaink az utóbbi időben. Van most már saját zsebpénze is, véleményem szerint nem is olyan kevés, és én úgy képzeltem, hogy a szülinapi, karácsonyi és hasonló alkalmakon kívül csak apróbb dolgokat fogok neki venni időnként, ha úgy alakul és nekem is van hozzá kedvem. De alapvetően a zsebpénzéből próbáljon gazdálkodni, ha szeretne valamit vásárolni, ne engem próbáljon rábeszélni mindenfélére.

Igen ám, de ő meg a zsebpénzét csak gyűjti, gyűjti, számolgatja, nézegeti, félti, óvja, de el nem költené semmire sem. Merthogy valami nagyobb dologra gyűjt. Meg egyáltalán, milyen jó is az, ha az embernek van valami a pénztárcájában, nehogy már elköltse. Inkább anya fülét rágja a boltban továbbra is.

No hát oda jutottunk, hogy zsebpénz ide vagy oda, én bizony félve megyek be minden boltba a gyerekekkel, és már előre azon agyalok, hogy mivel fogom leszerelni a nyaggatásukat. Legtöbbször már a boltba lépés előtt leszögezem, hogy nem veszek semmit. Ők a zsebpénzüket elkölthetik, az más kérdés.

Ez történt múlt hétvégén is, amikor kirándulni voltunk és szembejött velünk egy emléktárgyakat, ajándékokat áruló boltocska. Beni szeretett volna körülnézni bent, így bementünk – a szokásos forgatókönyv szerint (“nem veszek semmit”). Persze szerette volna, hogy vegyek valamit. OK, de akkor valami nagyon picit, ha nagyobbat akarsz, azt zsebpénzből.
– Anya, ötszáz forintosat még megveszel?
– És nyolcszáz forintosat?
– És ha kicsit beleadok a zsebpénzemből?
– Addig nem megyek ki a boltból, amíg nem veszed meg!

Hú, kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, ráadásul a párbeszédünket a boltos is végigkövette. És miközben próbáltam tartani magam az előre elhatározott “nem veszek semmit”-hez, aztán egy idő után a “najó, valami nagyon-nagyon apróságot veszek csak”-hoz, mit láttam magam körül? Szülők és gyerekek egymás után tértek be a boltba, vettek valami apróságot szépen, nyugodtan, majd távoztak. Simán, könnyedén, nyaggatás, vita nélkül.

És akkor kigyúlt a lámpa a fejemben. De hiszen én is pont így szeretném: simán, könnyedén, vita nélkül. Nem az az igazán fontos nekem, hogy elköltök-e száz forintot, sokkal inkább az, hogy ez az egész ügy sokkal egyszerűbb, könnyebb legyen. Akkor mi a nyavalyának ragaszkodom ahhoz, hogy márpedig nem veszek semmit, ha törik, ha szakad? Ha egyszer nem is ez a fontos nekem???

Ott rögtön elengedtem ezt a ragaszkodást, vettem valamit, simán, könnyedén. Beni boldog volt, én pedig izgatott az új felismerésemtől. A következő két napban pedig igyekeztem a mélyére ásni a dolgoknak magamban.

Milyen kritikus gondolatok vannak bennem, amikor nem akarok venni neki semmit?  A gyerek tanulja csak meg, hogy nem lehet bármikor bármit kérni, nem teljesülhet mindig minden kívánságunk. Nekem ugyan ne rágja a fülem, hagyjon békén. Ha most engedek neki, később tényleg semmilyen határt nem vesz majd komolyan.

És mire is van szükségem? Könnyedségre. Szabadságra (én dönthessek a pénzemről). Egyenlő esélyre (minden gyerekemnek ugyanannyit szeretnék adni).

Eddig azt hittem, hogy az előre lefektetett szabályok azok, amik megkönnyítik a dolgomat. Ha már belépéskor tisztázzuk, hogy nem veszek semmit. És ha nem veszek nekik semmit, az szabadságot is ad nekem abban, hogy a pénzemet a saját belátásom szerint költhessem el. De tévedtem, mert a rugalmatlanságomtól minden csak még nehezebbé vált. Mégha meg is gondoltam magam időközben, akkor sem szívesen változtattam az eredeti szabályokon, mert hát hova lesz akkor a szülői tekintélyem.

Most viszont eldöntöttem, hogy az apró dolgokból ezután nem csinálok vitát. Három gyerekkel van annyi költség egyébként is, hogy nem egy-egy apró ajándéktárgy fog minket az anyagi csőd szélére taszítani.  És ettől még igenis fogják érteni, hogy vannak határok. Tudják, hogy nagyobb ajándékot azért nem veszünk csak úgy. És bizony van realitásérzékük is. Néha talán nálam is több van nekik. Például amikor azt fejtegetem, hogy az a roletti a fagyiban, no az már túl drága lenne, hát az azért nem annyira az én realitásérzékemet mutatja, sokkal inkább a rettenetes merevségemet…