Úgy gondoljuk, nagyon fontos gyermekeinkkel az érzéseikről beszélgetni. Empatikusan, nyitottan, tiszteletben tartva a szabadságukat, hogy ők ismerhetik legjobban a saját érzéseiket. Hogy biztosak lehessenek benne, fontos számunkra az ő jóllétük. Hogy idővel egyedül is képesek legyenek tudatosítani az érzéseiket, ezáltal érzelmileg minél erősebb, kiegyensúlyozottabb emberekké váljanak, akik békében élnek önmagukkal.

 

A napokban megjelent egy írás „Miért NEM érdemes megnevezni a gyerekeink érzelmeit?” címmel. Mivel az Együttérző nevelésnek és az annak alapjául szolgáló Erőszakmentes Kommunikációnak (EMK) is fontos része az érzések tudatosítása és megnevezése, ezért mindenképpen szeretnénk tisztázni, hogy mi mit gondolunk erről a kérdésről.

A cikk ezt írja:
„Gyakori tanács a gyerekek sírásának, „hisztijének” kezelésére, hogy mi azonosítsuk be és nevezzük meg, mit érez éppen a gyerek. Ettől egyrészt azt várjuk, hogy megnyugszik. Másrészt pedig azt, hogy idővel ő is képes lesz beazonosítani az érzéseit, és ahelyett, hogy azokat sírással vagy hisztivel fejezné ki, majd szavakba csomagolva fog róluk tudósítani.”.

Az Együttérző nevelés szerint fontos, hogy amikor csak tudunk, próbáljunk empátiával fordulni gyermekünk felé, így tehát akkor is, ha sír. (A „hiszti” szót nem szeretjük, mert szerintünk nem tekinti egyenrangúnak a gyermeket.) Az empátiának többféle módja lehetséges, empátia többek között az is, ha megpróbáljuk magunkban megtippelni a gyermek érzéseit és az is, ha ezt meg is kérdezzük tőle. Az Együttérző nevelésben azonban az empátia és így az érzések megnevezése sem egy eszköz ahhoz, hogy ezzel elérjünk valamit, például azt, hogy a gyermek megnyugodjon. Nem várunk tőle semmit, „csak” az őszinte együttérzésünket, támogatásunkat szeretnénk kifejezni vele a gyermek felé. Ha a gyermeknek megnyugvásra van szüksége és az empátiánkból ezt megélheti, annak természetesen örülünk, de ha az érzései még intenzívebb megélésére van szüksége és ebben támogathatjuk őt, akkor annak is.

Szintén nem elvárás a gyermekkel szemben, hogy idővel szavakkal fejezze ki az érzéseit sírás helyett, de valóban azt gondoljuk, hogy ha az érzéseiről beszélgetünk vele, akkor azzal segíteni tudjuk őt ebben. Nem azért, hogy nekünk egyszerűbb legyen az életünk és kevesebb sírást kelljen hallgatnunk, hanem mert úgy gondoljuk, hogy ha képessé válik tudatosítani és néven nevezni az érzéseit, akkor egyre békésebb, harmonikusabb kapcsolatot fog tudni önmagával kialakítani, egyre kiegyensúlyozottabbá, érzelmileg egyre erősebbé válhat, amire később egész élete folyamán támaszkodni tud majd.

Egyetértünk a cikkel abban, hogy az agyunk úgy működik, hogy heves érzelmek esetén a racionális részünk kikapcsol, nem aktív. Éppen ezért mi is az empátia más formáit javasoljuk ilyenkor, mint például az egyszerű jelenlét, meghallgatás, a gyermek igényeitől függően érintéssel, öleléssel. Ugyanakkor, ha azt tapasztaljuk, hogy a gyermek kezd megnyugodni, akkor érdemes szép lassan, fokozatosan támogatni őt abban, hogy tudatosítani tudja, mi történt, milyen érzései vannak és így ő saját maga elkezdhesse feldolgozni a problémáját, megérteni a mögöttes szükségleteit, adott esetben akár megoldást is találni.

Szintén egyetértünk a cikkel abban, hogy ha kijelentő módban beszélünk a gyermek érzéseiről, ha úgy gondoljuk, tudjuk, mit érez, azzal megfosztjuk a gyermeket attól a szabadságától, autonómiájától, hogy az érzéseit a legjobban ő maga ismerheti. Mi sem javasoljuk tehát, hogy „megmondjuk” a gyermeknek, hogy ő most így és így érez (pl. „Most szomorú vagy.”). Ellenben úgy gondoljuk, hogy kérdőformában ugyanez („Most szomorú vagy?”) nagyon is építi a kapcsolatot és nem csak hogy meghagyjuk vele a gyermek autonómiáját a saját érzéseivel kapcsolatban, de ki is fejezzük vele, hogy őszintén érdekel bennünket, hogy ő hogy van most, mi él most benne.

A cikk a végefelé ezt írja:
„a sírást, hisztit, kiborulást nem kell elmulasztani, nem kell kezelni. Nem kell elkerülni. Sőt. Érdemes támogatni. Ha teret adunk neki, utána minden rendbe jön.”

Ezzel nem feltétlenül értünk egyet. Nem szeretnénk „megszerelni” a gyermeket a saját elképzeléseink mentén, és azt sem gondoljuk, hogy az érzések megélését el kellene kerülni. Úgy gondoljuk azonban, mindig fontos, hogy gyermekünk érezze, hogy mellettünk biztonságban van, hogy érzéseit elfogadjuk, hogy a jólléte őszintén érdekel bennünket és támogatni szeretnénk abban, hogy minél jobban érezze magát és a szükségletei kielégüljenek. Ha a sírás annak a jele, hogy a gyermekünk nincs jól, akkor úgy hisszük, hogy mindez különösen így van.

Az eredeti cikket itt lehet elolvasni: https://kapcsolodoneveles.hu/miert-ne-nevezzuk-meg-az-erzeseket/