A gyerekeim egy időben felvették az utánzás szülőbosszantó szokását. Leginkább Beni. Ha kértem tőle valamit, amit nem akart megcsinálni, vagy csak szimplán hülyéskedni volt kedve, akkor szó szerint elismételte, amit mondtam. Például:

– Beni, kérlek, szállj be az autóba!
– Beni, kérlek, szállj be az autóba!
– Most nincs kedvem játszani, szállj be, mert indulunk.
– Most nincs kedvem játszani, szállj be, mert indulunk.

Közben persze nagyokat röhögött azon, hogy erre én milyen pipa leszek. Mert az első egy-két alkalommal valóban az voltam. Pontosabban az egyik felem azon bosszankodott, hogy csorba esett a szülői “tekintélyemen”, a másik felem viszont mosolygott belül, mert nagyon viccesnek találta ezt a játékot. Szerencsére nagyon hamar az utóbbi kerekedett felül bennem. Hiszen elsősorban nem ellenkezni akart Beni ilyenkor, hanem játszani, amit én se bánok.

Felvettem a következő stratégiát: ha elkezdett utánozni, inkább vettem a kihívást és olyanokat kezdtem mondani, amiket ő magától sose mondott volna, úgy mint:

– Anya, anya, inkább mégse kérek sütit!

vagy:

– Anya, anya, hadd segítsek rendet rakni!

Ettől aztán abbahagyja az utánzást, nagyot röhögünk magunkon, és simán, jókedvűen folytatunk mindent onnan, ahol abbahagytuk. Sőt, a közös mókázástól általában az együttműködési kedve is megjött!