Voltál már úgy vele, hogy valakinek lelkesen magyaráztál, de ő a mondat közepén félbeszakított? Hogy épp egy izgalmas résznél tartottál a könyvedben, amikor megszólalt a telefon? Hogy végre be tudtál volna fejezni egy régóta halogatott munkát, amikor a főnököd közölte, most más feladatot kapsz? Hogy már épp magadra zártad a fürdőszobaajtót, hogy egy kicsit magaddal is foglalkozz, amikor felsírt a babád? Bosszantó, nem igaz?

Szeretjük befejezni, amit csinálunk. Szeretjük, ha a többiek tekintettel vannak ránk, ha megértik, hogy most épp valami mással, valami számunkra fontos dologgal foglalkozunk. Szeretjük, ha türelmesen várnak egy kicsit, épp csak annyit, hogy utána már teljes figyelmünkkel tudjunk feléjük fordulni.

És úgy voltál-e már, hogy kijöttél a sodrodból, mert a gyerkőcöd, akit épp a vacsorához hívtál, azt válaszolta: “Mindjárt!” Csalódott voltál-e, amikor arra kérted, segítsen egy kicsit a konyhában, de neki még nem akaródzott bejönni az udvarról? Idegeskedtél-e már amiatt, hogy bár késésben voltatok, ő ahelyett, hogy beszállt volna az autóba, inkább hosszasan nézegetett egy falevelet? Talán csak szerette volna befejezni, amit csinál.

Talán csak szerette volna, ha tekintettel vagy rá, ha megérted, hogy most épp valami mással, valami számára fontos dologgal foglalkozik. Talán csak szerette volna, ha türelmesen vársz egy kicsit, épp csak annyit, hogy utána már teljes figyelmével tudjon feléd fordulni.