Bontsd ki a címkét! – egy EMK gyermeknevelési könyvben (Sura Hart – Victoria Kindle Hodson: Respectful Parents, Respectful Kids) olvastam ezt a kifejezést. Lényege, hogy amikor egy címkét aggatunk a gyerekünkre akár kimondva, akár csak gondolatban (pl. okos, félénk, agresszív, lusta), akkor valójában megfigyelések sokaságát sűrítjük egyetlen szóba, „csomagba”.

Például, ha azt gondolom, hogy a gyerekem félénk, akkor lehet, hogy arra emlékszem vissza, amikor az utcán sírni kezdett egy kutya ugatását hallva, meg amikor vendégségbe érkezvén szorosan hozzám bújt, és amikor az oviban nem akart kiállni a többiek elé verset mondani. De biztos, hogy ennek csak a „félénkség” lehetett az oka? És főleg, mit gondolhat az a gyerek, akit „félénknek” tartanak? Mi hogy érezzük magunkat, amikor a főnökünk túl alaposnak vagy éppen ellenkezőleg, kicsit szétszórtnak jellemez minket? Vajon tudja-e ő, hogy mikor milyen okunk volt rá, hogy éppen úgy viselkedtünk, ahogy? Az emberek bonyolultabbak annál, mint hogy néhány jelzővel le lehetne írni őket.

Egy pillanatra gondoljuk végig: amikor egy érdeklődő ismerősnek pár szóban mesélünk a gyerekünkről, akkor hány ilyen címkét, ítéletet használunk? Majd bontsuk ki sorban ezeket a címke-csomagokat: amikor azt mondom félénk, akkor mire gondolok: mikor, hol, mit csinált. Amikor azt mondom lusta, akkor mire gondolok: mikor, hol, mit csinált. És így tovább. A címke védekezést és ellenkezést válhat ki („nem is vagyok lusta!!!”). Rosszabb esetben megalázkodást, a ránk aggatott szerep elfogadását, változásra való képtelenséget („lusta vagyok, minek is igyekeznék?”).

De ha címkék helyett megfigyelésekben gondolkodunk és beszélünk, akkor gyerekünk felé azt üzenjük: bízunk benne, elismerjük személyisége sokszínűségét és hiszünk abban, hogy változni is tud, ha szeretne.