Ülünk a kertben, reggelizünk. Maja elindul a házba, valamit bent felejtett… Hopp, jut eszembe, ha már bemegy, jó lenne, ha elindítaná a centrifugázást a mosógépen…Épp lejárna, mire befejezzük a reggelit és ki tudnék teregetni…
– Édesem, ha már bemész, elindítanád a centrifugálást?
– Nem. – zárja rövidre.
Nem adom fel ilyen könnyen 🙂
– Nagy segítség lenne, épp lejárna mire befejezzük a reggelit és ki tudnék teregetni.
– Nem fogom elindítani. – feleli ingerülten és el már is tűnik házban.

Huh, ez azért kemény dió. Azt empátiával fogadni, hogy ha már egyébként is bemegy a konyhába, “nem képes” azt a plusz 20 lépést megtenni a fürdőszobáig és elindítani a centrifugát, bizony nem egyszerű…
Na jó, tudatosítom magamban, ez csak egy kérés volt, amire ő nemet mondott. Most vagy kötöm az ebet a karóhoz és morgok vele, hogy még ennyire sem képes, vagy elengedem ezt a kérést, elfogadom a nemet és reggeli után beindítom én a ruhák kicsavarását célzó hadműveletet… (Vagy ha ezzel nem vagyok rendben, akkor akár más megoldási stratégiákat is kereshetnék szükségleteim kielégülésére…)
Amikor ezt végiggondoltam, világossá vált számomra, hogy el tudom engedni ezt a kérést, békésen, szeretettel elfogadva a nemet… Érdekes megkönnyebbülést, szeretet és hála lett rajtam úrrá…
– Anya, melyikre állítsam a mosógépet? – hozott vissza a való világba Maja hangja. Az ajtóban várta választ.
– A csigabigára. Köszönöm.
Úgy látszik, ahogy megbékéltem a nemmel, ő is megbékélt a mosógéppel… 🙂