Strand. A fiúk kikölcsönöztek valami vízi járgányt, mi Szonjával a kölcsönzőnél maradtunk és őket figyeltük, ahogy távolodnak a parttól. A kölcsönző mellett néhány nyugágy, napernyő. Szonja először a nyugágyra akart ráfeküdni, majd miután megkértem, hogy ezt ne tegye, a napernyőt kezdte piszkálgatni. Egy hirtelen mozdulatától a napernyő elkezdett összecsukódni, legalábbis az ernyője lejjebb csúszott a rúdon. Gyorsan visszaállítottam az eredeti helyzetébe, Szonját pedig igyekeztem elterelni onnan, mert már zavart, hogy mások dolgait rendezgeti.

– De Anya!! Én így szeretném, hogy lent legyen az ernyő!
– Szivem, ez a napernyő nem a mienk, ezzel ne játsszunk. Keressünk valami más játékot! Van kedved visszamenni a játszótérre? Vagy menjünk be a vízbe? Esetleg alszol egyet a pokrócon?
– Neeem!

Hm. Biztos unatkozik és álmos is. Valahogy mégsem kapott ezeken a javaslatokon.

– Meleged van? – próbálok további érzéseire tippelni.
– Uhum.
– Szívesen maradnál még itt, csak jó lenne egy kis árnyék?
– Uhum.

Aha, szóval ezért (is) ragaszkodott ennyire a lejjebb állított napernyőhöz.

– Nézd, a kölcsönzős bódé mellett van egy kis árnyék. Mit szólnál, ha oda állnánk?
– Jó.

No, akkor ezt meg is beszéltük. Maradunk és az árnyékból továbbfigyeljük a tesókat, amint épp eveznek. 🙂