Ismét egy aprócska, de számomra nagyon örömteli lehetőséget fedeztem fel a karantén-létben. Új utat találtam ahhoz, hogy többet tegyek egy sokszor háttérbe szorított szükségletemért: az egyszerűségért. Méghozzá selejtezéssel. 🙂
Nálunk van pár fölösleges dolog a lakásban. Annál legalábbis biztosan több, mint amennyit én szívesen látok. 🙂 Van mindenféle vegyesen, gyerekholmik és egyebek is. A felnőtt cuccok okozzák a kisebb gondot nekem, a gyerekholmik viszont gyorsan cserélődnek, sok ugyan kikerül a háztartásból, de mindig be is kerül helyette ugyanannyi. Az összmennyiség valahogy túl lassan apad. Három gyerek, ünnepek, programok, fesztiválok, no meg az, hogy sokan ajándékoznak nekünk csakúgy is mindenfélét, gondolván, hogy egy ilyen nagy családban biztos mindennek lesz helye… Szerencsére a gyerekek (kis idő elteltével) nem ragaszkodnak túlságosan a dolgaikhoz, nem is tudom, hogy nekik vagy nekem nehezebb-e időnként a tárgyak elengedése. Mindenesetre nem mindig könnyű lépést tartani a beáramló cuccmennyiséggel. Mindig is úgy képzeltem, olyan ez, mint egy fogyókúra: a leadott és felvett kalóriákra egyformán figyelni kell. Próbálok is, de nem vagyok még elégedett.
És itt jön a karanténlétben rejlő lehetőség: most egészen minimális mennyiségű holmi áramlik be hozzánk. Selejtezni viszont most is tudunk. Legfeljebb most nem az oviba viszem el a megunt játékokat, hanem csak a padlásra. A tavaszi szünetben együtt selejteztünk a gyerekekkel és az egyszerűség, szépség iránti vágyam, úgy láttam, rájuk is hat. Lelkesen szabadultak meg ők is a régi dolgaiktól és velem együtt örültek, ahogy tisztult, szépült a lakás. A karantén végére, remélem, mindannyian sokkal jobban meg tudjuk majd élni ezeket szükségleteinket, és ezáltal az egymás iránti kapcsolódást is. 🙂
