Az erőszakmentes kommunikáció gyakorlásával, akár akarom, akár nem, az indíttatás, hogy hozzájáruljak a másik jóllétéhez, egyre spontánabb módon és egyre több helyzetben mutatkozik meg!
– Gyere már, indulnunk kell!
– Siess!
– Elkésünk!
– Soha nem fogunk elindulni!
Próbáljuk csemetéinket indulásra ösztönözni időnként. – jutott eszembe, amikor indulásra készen álltam az előszoba közepén.
Bogi még nem készült el, konkrétan félig pizsiben volt…
– Drágám, mivel tudok neked segíteni, hogy el tudjunk mielőbb indulni?
– Hát, ha eltennél nekem egy 10-es csomag pézsét ebbe a táskába, az nagy segítség lenne – nyújtotta felém a saját ridikülömet, amit határozatlan időre kölcsönadtam neki.
Mire a zsepi a helyére került, ő is felöltözött, nyaktól lefelé felkészült a dédi szülinapjára. A haját azonban még Einstein is megirigyelte volna 🙂
– Hozzam a fésűt?
– Igen.
Nagyjából 5 perc múlva már ő is készen volt. Ennyi idő alatt nagyjából 5-6-szor mantrázhattam volna a “Gyere már!” versikét…