Legyek empatikus. Könnyű azt mondani. Amikor annyi mindent veszek magamra, annyi mindenből kritikát hallok ki. És ha már kihallom (akár ott volt, akár nem), azzal foglalkozom, hogy védjem magam, nem pedig azzal, hogy vajon mi lehet a másikban, amiért ezt és ezt mondta… Azért szép lassan kezdek rendbe jönni magammal és ahogy magammal, úgy másokkal is.

– Egyél már még egy kicsit. Olyan sovány vagy!
– Jaj, Anyu! Rengeteget eszem így is. Ha sokat eszem, akkor sem hízom, én alkatilag ilyen vagyok, nem akarok mindenfélét tömni magamba fölöslegesen!

No, ez a párbeszéd például már sokszor lejátszódott köztem és anyukám között. A legutóbb múlt vasárnap. És végre – hála a kitartó EMK gyakorlásnak – nem csak utólag, hanem még élőben, miközben beszéltünk, kigyúlt a kicsi villanykörte a fejemben “empátia” felirattal.

– Ne haragudj, Anyu. Csak azért mondod, mert vigyázni szeretnél rám, igaz?
– Hát persze.

Mosoly, ölelés. Hiszen valójában imádjuk egymást. De akkor miért olyan nehéz mégis kilépni a vitákból és egymásra hangolódni?