– Nem játszhat Szonja a legómmal! – kiáltja Ábel.
– De én azzal akarok játszani! Nekem is kell egy olyan legóbusz, mint Ábelé!
– Nem is kell neked legóbusz!
– Akkor ezzel játszom!
– Ezzel nem játszhatsz, mert ezt én kaptam!
Hétköznap délelőtt van. Ábelnek lenne leckéje, mégis a szőnyegen legózik. Szonjának is épp ez a legó tetszett meg. Ő unatkozik kicsit itthon, hiányoznak az ovis barátnői, bár a dolgozó szülők és a tanuló bátyjai mellett általában jól elfoglalja magát.
A testvérek kapcsolata is sokat erősödött az elmúlt hetekben. Ilyen kis összekapások előfordulnak azért és hogy ne harapózzon el nagyon, odamegyek hozzájuk:
– Gyerekek, mondjátok el nekem is, melyikőtök mit szeretne?
– Én azt, hogy amíg tanulok, Szonja ne játsszon a legómmal! – mondja mérgesen Ábel.
– De én meg unatkozom! – feleli erre szomorúsággal vegyes haraggal Szonja.
Látom, feszültek még mindketten, úgyhogy próbálok empatizálni velük és közben az álláspontokat is közelebb hozni egymáshoz:
– Szonjus, unatkozol és valami érdekeset szeretnél játszani?
– Igen! – válaszolja.
– Ábel, hát neked mi a fontos? Vigyázni szeretnél a legóbuszodra?
– Igen! Meg én is játszani akarok vele.
– Fárasztó a tanulás? Jó lenne már egy kis pihenés is, meg játék? – kérdezem.
– Igen!
– No gyerekek, kinek van ötlete olyan megoldásra, ami mindenkinek jó? Amikor Szonja is tud érdekeset játszani, Ábel is tud pihenni és a legóbuszra is vigyázunk.
– Anya, tarthatunk most szünetet a tanulásban? Mert akkor játszhatnánk most a busszal együtt és később, amikor folytatom a leckét, akkor Szonja játszik mást – javasolja Ábel.
– Nekem rendben. Szonja neked is?
– Igen!
– Szuper, akkor legyen így!
Békében játszanak tovább a legóbusszal. Talán egy kis könnyedség és odafigyelés is hiányzott mindkettőjüknek.
