– Bogikám, szeretném, ha 15 perc múlva letennéd a telefont és elmennél fürdetni – kértem kisebbik lányomat, miközben fél szemmel a konyhai órára pillantottam. 20:02 volt az idő.
Közben átmentem a nappaliba, itt tettem-vettem egy darabig, rápillantottam az órára, 20:17.
– Édesem, lejárt a 15 perc.
– Nem is, még csak 11 telt le. Még van 4 percem.
– Én úgy látom, hogy most 20:17 van, és 20:02-kor kezdtél játszani.
– Anya, 20:06 volt az idő, megnéztem.
– Hát, én máshogy emlékszem – és töprengeni kezdtem, hogy vajon én emlékszem-e rosszul…
Tanácstalan voltam, úgy gondoltam, a helyzet feltárása több időt vesz igénybe, mint amit most erre szeretnék szánni… Hiszen összesen 4 percről van szó! Azzal sem voltam rendben, hogy én “engedjek” és azt sem szerettem volna, hogy ő járjon pórul, ha tényleg elnéztem az órát.
– Tudod mit? Felezzük meg az időt! Szerintem még lenne 4 percem játszani, szerinted semmi. A 4 fele 2, még 2 percet játszok és robogok fürdeni. Mit szólsz?
– Ez szuper Bogi, köszi!
Nagyon-nagyon tetszett a javaslata, nagy megkönnyebbülés volt bennem, hogy Bogi kreatív, mindkettőnk szükségletét kielégítő megoldási ötletének köszönhetően egyikőnk sem zárta keserű szájízzel az estét.
Na, ez az a helyzet, ami könnyen “nagyobb a füstje, mint a lángja” helyzetté alakulhatott volna, ha ragaszkodunk a saját igazunkhoz és nyomozunk, hogy vajon melyikünk emlékszik rosszul! Hála Boginak, nem így történt.
