Gyakran Ismételt Kérdések

Az együttérző gyermeknevelés nem túl engedékeny? Nem vezet oda, hogy a gyermek a “fejünkre nő”?

Az engedékeny nevelés számunkra azt jelenti, hogy saját szükségleteink ellenében engedünk a kérlelésnek, nyaggatásnak, könyörgésnek. Az együttérző nevelésnek (és általában az erőszakmentes kommunikációnak is) az egyik alapköve az, hogy a kapcsolatokban MINDENKI szükségletei kielégüljenek.

Mi van akkor, ha egy helyzetben nem sikerül kapcsolódnom magammal?

Akkor azzal kapcsolódom, hogy nem sikerül 🙂 Vagyis megnézem, mi a legégetőbb szükségletem, ami ebben megakadályoz…

És ha valami, amit éppen szeretne a poronty, a mi családunkban semmilyen körülmények között nem megengedhető?

Ilyen esetben az a javaslatunk, hogy először is kapcsolódj magaddal. Mi az a szükségleted, ami miatt ez neked nem megengedhető? Erről beszélj gyermekeddel, természetesen az ő nyelvén. Szeretettel, ugyanakkor határozottan állj ki magadért! Engedd, hogy ő is elmondja, mit érez, hagyd, hogy kifejezze a fájdalmat, szomorúságát.  Javasoljuk, hogy a nyitottságodat próbáld megőrizni. Lehet, hogy ami ma nem elfogadható neked, vagy amihez nagyon ragaszkodsz, egy nap már neked sem lesz annyira lényeges. Ne ragadj bele a “megszokott”-ba, érdemes minden alkalommal ránézni a “tabukra”.

És ha nem sikerül mindenki szükségleteit kielégítő megoldást találni?

Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy vajon jól mértük-e fel a saját/gyermekeink szükségleteit? Sikerült-e valóban kapcsolódni? Ha ezekre is igen a válasz, akkor keressetek tovább! Ötleteljetek!

Legyetek kreatívak és nyitottak! Meglátjátok, találtok 🙂

Ha minden erőfeszítésed ellenére sem találtok mindenkinek megfelelő megoldást és végül úgy döntesz, hogy nem engedsz az elképzelésedből, akkor is kapcsolódj! Mondd el gyermekednek, hogy vagy te a helyzettel és hallgasd meg őt is!

Nem túl időigényes ez?

Egyrészt de, másrészt nem. Az elején mindenképpen, de egyre hamarabb és hamarabb ismered majd fel cselekedeted mozgatórugóit és az érzéseidet is. A gyermekeidét úgyszintén (ne feledjétek, csak tippelünk, nem tudhatjuk a tutit, hogy mit érez, mi a szükséglete!!!)

Minél többet gyakorlod, annál inkább rutinná válik. Szerintünk fárasztóbbak és időigényesebbek az örökös huzavonák, harcok, viták. Nekünk ez vált be.

Ha az EMK-ban nincs olyan, hogy "kell", akkor hogy reagálok arra, ha a gyerek reggel közli, hogy nem akar iskolába menni?

Amennyire az idő engedi, akkor és ott rögtön kapcsolódom hozzá, megkérem, mondja el, miért nem akar iskolába menni, majd figyelmesen, ítélkezés nélkül hallgatom a válaszát. Ha aznap reggel erre csak három percem jut, akkor három percig hallgatom. A lényeg a kapcsolódás.

Rengeteg oka lehet annak, hogy miért nem akar a gyerek iskolába menni. Az álmosságon és a kedvetlenségen túl komolyabb okok is felmerülhetnek. Ez csak akkor derül ki, ha meghallgatom és erre sokszor kevés a reggel rendelkezésre álló idő. Sok problémát reggel nem tudunk rendesen megbeszélni, megoldani, éppen ezért nagyon fontos, hogy valamivel később, amikor már nem sürget minket annyira az idő, feltétlenül leüljünk és újra megbeszéljük, hogy miért indult olyan nehezen a nap.

Mit tegyek akkor, ha a párom nem támogat engem a gyereknevelési elveimben?

Ha nincs meg az egyetértés, akkor ahelyett, hogy a saját módszereinket követelnénk meg tőle is, vagy elzárkóznánk tőle, próbáljunk empatizálni vele. Erőszakkal ugyanis nem lehet erőszakmentes gyereknevelési elveket hozni a családba. Ha a párom igényei mögött meghúzódó szükségleteket is megpróbálom meghallani, akkor már egy lépést tettem a családi béke, a közös értékrend felé.

Hogyan legyünk erőszakmentesek olyan helyzetekben, amelyek veszélyesek a gyermekünkre nézve?

Valóban van sok olyan dolog, ami veszélyes, aminél az “erőszak” nem tűr halasztást. Legtipikusabb példa erre az, amikor a gyermekem rohan az úttest felé és jön az autó.

Itt az erőszakmentességet nem abban élem meg, hogy nem rántom félre vagy ordítok rá, hogy álljon meg. Az erőszakmentességet abban élem meg, ahogyan a vészhelyzet elmúltával reagálok.

Akkor is leordítom a gyerek fejét, hogy “mekkora hülye, hogy még mindig nem képes megtanulni, hogy ne szaladjon át az úttesten” vagy “soha nem figyel” vagy “nem képes önállóan közlekedni”, stb., vagy pedig arról beszélek, hogy nagyon megijedtem, pánikba estem, fontos nekem a biztonság, féltem őt, hogy valami baja esik.

Kezdőként volt-e valamilyen praktikánk az indulataink legyőzésére, kordában tartására?

Kezdőként nem volt semmilyen eszközünk erre, legtöbbször a robbanás után tudatosodott bennünk, hogy ezt talán nem így kellett volna és akkor jött az önvád, a lelkiismeretfurdalás, az önmarcangolás. Amit javasolni tudunk: az indulatok megszelídítésére a legjobban bevált, hogy békeidőben is sokat kapcsolódom önmagammal, így harci helyzetben is egyre rövidebb idő alatt ismerem fel, hogy most nekem valaki nem oké és tudok tenni ellene.

Nektek mindig, minden helyzetben sikerült erőszakmentesen megnyilvánulni?

Nekünk sem sikerül minden helyzetben “EMK-san” megnyilvánulni… Nem is várjuk el ezt magunktól. Tévedünk, hibázunk éppen eleget. És egy így van rendjén 😉

Mottó: “Nem tökéletes akarok lenni, csak egyre kevésbé hülye!” az EMK szülőatyja (Marshall Rosenberg) után szabadon…

Pici babával, beszélni még nem tudó gyerekkel is használható az EMK?

Igen. Értelemszerűen az egymás közötti kommunikációban a szavaknak kisebb a szerepük. Ehelyett az önmagammal való kapcsolódás, a gyerek szükségleteinek megtippelése, a szavak nélküli empatikus ráhangolódás válik még hangsúlyosabbá.