Játszótér, hazaindulnánk, épp mennék, hogy összeszedjem a homokozójátékokat. Csakhogy a vödrök tele vannak sárral, hatalmas sárpartit rendeztek ugyanis a gyerekek az imént. Így sárosan azért mégse pakolnám el a játékokat.

– Ábel, lemosod a sáros vödröket a csapnál? Tisztán szeretném elrakni őket, mielőtt indulunk.
– Jaj, miért mindig nekem kell? – fakad ki Ábel.
– Nem kell, ha nem szeretnéd – felelem. – De ha van kedved, akkor örülök, ha lemosod, ez segítség lenne nekem.
– Van kedvem, naná! – kiált és már rohan is a homokozó felé.

Kezdek ráébredni, hogy a gyerekeim szeretnek segíteni nekem. De nem úgy, hogy én megmondom, hogy kinek mi a dolga. Hanem úgy, hogy lehetőségeket ajánlok nekik, amivel nekem könnyebbé tehetik a munkámat. Ha szabad választást hagyok nekik, akkor meglepően sokszor élnek ezzel a lehetőséggel.

Csak én ne felejtsek el szólni, ha segítési lehetőséget látok. Mert bizony sokszor előfordul az is, hogy magamba fordulva morcosan végzem a dolgom. És nem veszem észre, hogy sokmindenhez lenne kedvük, hogy a házimunkában sokszor a kapcsolódást, a fejlődési lehetőséget, a játékot látnák és jönnének ők, ha hívnám őket. Mármint, ha tudnám a “nem” választ is elfogadva hívni őket.