– Maja, légyszi, hallkítsd le a zenét egy kicsit – kértem, mikor betoppantam a konyhába, ahol épp reggeliztek a későn kelő kamaszok . Szerettem volna én is bekapcsolódni a beszélgetésükbe, de a hangos zenétől csak minden második, harmadik szót hallottam…
– Nem – volt a rövid, de velős válasz 
(Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, majd nagy levegő…. Végül is egy csak egy kérés volt részemről… Ráadásul nem is biztos, hogy épp az én társaságomra vágynának….) Idáig jutottam a gondolataimban, amikor Maja a hangszóróhoz nyúlt, és nyomott egyet-kettőt a halkító gombon, majd kérdőn nézett rám.
Arckifejezésem egyszerre fejezett ki köszönetet és azt, hogy bizony örülnék, ha még egy picit halkabban szólnának a kedvenceik  Maja vette a lapot, még két gombnyomás és mindenki békében, boldogságban élt tovább…
Még jó, hogy idejekorán eszembe jutott “a kérésre lehet nemet mondani” – szlogen