Világéletemben jó tanuló voltam. Talicskával hordtam haza a piros pontokat, ötösöket, mosolyogtak rám a szüleim, szerettek a tanáraim. Gyerekkoromban még azt hittem, mindez jó dolog. Most, felnőttként pedig komoly önismereti munkával próbálom leépíteni a jótanulóság nem kívánt mellékhatásait.

Sokáig nagyon szerencsésnek gondoltam magam, amiért nincsenek komoly nehézségeim a tanulásban. Továbbtanulhattam az általam választott intézményekben. Megspóroltam a pótvizsgák és plusz félévek költségeit. Kétségkívül sok előnyét élveztem. De az már tizenévesen is feltűnt, hogy ötösök ide vagy oda, szívesen cserélnék inkább azokkal az osztálytársaimmal, akiknek a bizonyítványa közel sem volt kitűnő, ám annál magabiztosabbak voltak, nálam sokkal könnyebben létesítettek kapcsolatokat, nyíltan felvállalták a véleményüket és – hogy kivételesen egy címkével éljek – az én szememben nálam sokkal jobb fejnek, igazi egyéniségnek tűntek. Mi több, őszintén magamba nézve még a tudásomra se lehettem igazán büszke. Az ötösök időnként csak látszatötösök voltak, a tudásom pedig inkább csak jó vizsgaszereplés. Nemegyszer csak a jótanuló skatulya miatt kaptam ötöst. Még én magam is unalmasnak találtam magam. 🙂 Később aztán a munkahelyemen azt láttam, hogy a főnökeim már nem díjazzák annyira a 100%-os, hibátlan munkákat, mint annak idején a tanáraim. Sőt. Többre tartották a határidőre és elég jó minőségben elvégzett munkát, mint a soha el nem készülő tökéletes művet.

piros_ceruza

Mégsem bírtam sokáig szabadulni a “mindent tökéletesen kell csinálnom, mindenkinek meg kell felelnem” fogságából, pedig egyre inkább úgy tűnt, ez egyáltalán nem jó nekem. Kerestem, kutattam, miért vagyok ilyen. Jó eredmények, sok dicséret, miért alacsony mégis az önbecsülésem? Miért másoknak akarok megfelelni és nem saját magamnak? Miért olyan nehéz felvállalni a saját véleményemet? Miért nem bírom elviselni a kritikát? Miért nem tudok néha egy kicsit kiengedni, lazítani? Miért nem merek hibázni? Mitől félek?

Aztán elolvastam néhány könyvet és sokminden értelmet nyert. Perfekcionizmus – így hívják. Olyan kutatásokról olvastam, amelyekből kiderült, a sokat dicsért gyerekek bizony gyakran önbizalomhiányosak. Hogy mennyire nem mindegy, hogy az erőfeszítéseket és a kitartást próbáljuk ösztönözni a gyerekben (“sokat gyakoroltál, már nagyon jól megy”), vagy az előnyös adottságait hangsúlyozzuk (“okos vagy”, “ügyes vagy”). Utóbbi kudarckerüléshez, bátortalansághoz vezethet. Most hogy így visszagondolok, tudat alatt bennem is mindig megvolt a félelem, hogy egyszer majd kiderül, mégsem vagyok az az “okos kislány”, akinek eddig hittek. Legjobb lesz nem belekezdeni semmi újba, nem hozni semmilyen döntést, sőt, meg se szólalni, ha nem muszáj, akkor tovább fennmaradhat a látszat.

Most az én fiam, Beni kezdi az iskolát. Mint minden szülő, természetesen örülni fogok a hazahozott piros pontjainak. De a feketéknek legalább ugyanennyire.

 

Te is találkoztál már a “jótanulóság” árnyoldalaival? Gyere, mesélj róla facebook csoportunkban!