Sokszor hallottam már tréningen, olvastam, bizton állíthatom, hogy TUDOM, hogy a gyermek érzéseit nem érdemes magunkra venni.
Mégis, mostanában ez nekem a legkeményebb munka. Tudni tudom, de a gyakorlatban naponta többször emlékeztetem magam rá.
Különben egyik pillanatban szárnyalnék, majd zuhannék. Kétségbeesnék, majd hirtelen kisimulna a világ. Szétrobbannék a feszültségtől, majd ez röhögésbe torkollana. Unalom és aktivitás váltogatná magát hihetetlen gyorsasággal. Egy szempillantás alatt lennék békés, majd a másik szempillantás alatt már az idegességemmel kellene megbirkóznom. Egy percen belül tudnék vidám, majd szorongó lenni. Épp úgy, ahogy Maja, a kamasz lányom.
TUDOM, hogy a gyermek érzéseit nem érdemes magunkra venni. Mégis, néha átadom magam a benne tomboló viharnak, csak hogy tudjam, teljes erőmből érezzem, neki sem könnyű! Én, tudatosan ki tudok lépni ebből az ördögi körből. Ő most tanulja! Hajrá, kamaszok! Szeretünk Titeket (még akkor is, ha most utáljátok ezt hallani)! 🙂
