Kölcsönös tisztelet. Nekem ez tetszik. Ez nem az elvárásról, hanem az adásról szól nekem. Én tisztellek téged és bízom benne, hogy te is engem.
Ez nálunk például abban nyilvánul meg, hogy:
– reggel és este köszönünk egymásnak (még általános iskolás koromban szembesültem vele, hogy vannak családok, akiknél nincs “Jó reggelt!” és “Szép álmokat!”)
– kopogok, amikor belépek a szobájukba (Maja külön felhívta a figyelmemet, hogy akkor is kopogjak, amikor ébreszteni megyek őt reggel, amikor vélhetően még alszik:)
– ha megbeszélnivalónk van, akkor megkérdezem, mikor tudunk beszélni 5-10 percet (szükség szerint) és a kölcsönös tisztelet jegyében nem elégszem meg a “majd”, “valamikor”, “ma biztosan nem” válaszokkal. Nem. Ha fontos, még aznap kérem, hogy szakítson rám ennyi időt és azt is szeretném megközelítőleg tudni, hogy az mikorra várható. Sőt, azt is, hogy mikor figyelmeztessem, ha elmúlt a leegyeztetett időpont. (Ezt nevezem korlátnak.)
– ha mosok/elindítom a mosogatógépet, megkérdezem, hogy van-e valami “belevalójuk”. Ha igen, a kölcsönös tisztelet jegyében kérem, hogy legyenek kedvesek kihozni/betenni a gépbe.
– nem megyek be a fürdőszobába, ha éppen fürdenek. Ha mégis szükséges, kopogok és ha nekik is rendben, akkor nyitok be.
– nem teszek megjegyzéseket a szobájukra, ellenben, ha éppen porszívózok és látok szabad helyet a szőnyegükön, megkérdezem, hogy benyúljak-e a porszívóval.
– ha használni szeretném a dolgaikat, kölcsönkérem, még akkor is, ha épp a kezem ügyében van. Használat után megköszönöm és visszaadom nekik a kezükbe, vagy oda teszem, ahová kérik.
– ha vásárolni megyek, megkérdezem, szükségük van-e valamire. (Ez nem egyenlő azzal, hogy megveszek nekik mindent, amit kérnek.)
Hirtelen ezek jutottak eszembe, de már most tudnám folytatni a sort.
És ti? Hogyan élitek meg ezt a szükségletet?
Meséljetek róla!