Lawrence J. Cohen: Legyőzzük a félelmet! című könyvét olvasom épp. Egyik kedvenc szerzőm, imádom a gondolatait és olvasmányos, humoros stílusát is! Az EMK-s elvek pedig lépten-nyomon visszaköszönnek nála. 🙂

Egyik fontos meglátása, hogy a (gyerekkori) szorongás oldásához empátiára és az önállóság támogatására egyaránt szükség van. Ha megijedt gyermekem félelmét bagatellizálom, lekicsinylem, az nem fogja őt megnyugtatni, ellenben leszűrheti belőle, hogy nem értem őt meg, nem számíthat rám. Az együttérzés, a gyerkőc félelmének elfogadása tehát nagyon fontos. Ezen túl pedig támogatni lehet őt abban, hogy a félelmét tudatosítsa és egyre közelebb és közelebb merészkedjen félelme tárgyához, de mindig csak a maga tempójában, amennyire már készen áll rá. Az elkerülés ugyanis fenntartja a szorongást, ha viszont közelebb megy hozzá, úgy szép lassan „megszelidítheti” a saját félelmét és egyre inkább úrrá lehet rajta.

Valami ilyesmit próbálunk mostanában Szonjával is. Tavaszig többnyire autóval hoztam-vittem a gyerekeket, utána viszont igyekeztünk (volna) minél többet biciklivel vagy babakocsival közlekedni. Szonja viszont kerek-perec kijelentette, hogy ő mindenképpen autóval akar menni továbbra is, aminek bicikli-imádó testvérei sem, és én sem örültünk. Nem egészen értettem az okát, és ő sem nagyon akart semmit hozzáfűzni ehhez, csak „autóval akar menni” és kész. Azt még értem, hogy a biciklizésben esetleg hamar elfárad, de hogy még a babakocsi sem OK neki, az elég fura volt, hiszen alapvetően szeret kint lenni, nézelődni, sétálni.

Aztán egyszercsak bevillant, hogy talán a kutyák ugatásától tarthat és azért akar autóval menni, mert ott nagyobb biztonságban érzi magát. Rákérdeztem nála és úgy tűnt, igen, valószínűleg ez van a háttérben. Megígértem, hogy nem a járdán, a kerítések mellett megyünk majd, hanem az úttesten (általában kicsi a forgalom a közelünkben levő utcákban). Így már volt kedve babakocsiba ülni. Egy-két hétig így közlekedtünk, mindig csak az úttesten. Ekkor jutottam el az említett részhez a könyvben. 🙂

Hm, nekem végülis nem gond, ha mindig az úttesten megyek vele, de ez tulajdonképpen elkerülő magatartás, amivel éppen azt erősítem benne, hogy a kutyáktól jobb megtartani a távolságot – gondoltam. – Próbáljunk kicsit közelebb merészkedni hozzájuk.

Visszamentünk a járdára. Mondtam Szonjának, hogy csak ott tolom járdán a babakocsit, ahol biztosan tudjuk, hogy nincs kutya a kertben, ahol előfordulhat kutyus, ott majd újra letérek az úttestre. Elfogadta. Időnként előre szólt is, hogy „Anya, itt van kutya!” és akkor kikerültük. A következő lépés az volt, hogy az olyan helyeken, ahol szokott lenni kutya, kicsit előrementem és ha épp nem volt ott, akkor a járdán mentünk. Később már kicsit közelebb is merészkedtünk a kutyákhoz, köszöntünk nekik és megkértük őket, hogy kicsit halkabban ugassanak, mert azt jobban szeretjük. Szonja nagyon élvezte, hogy párbeszédbe kezdtünk a kutyákkal. Most már néha maga is beszélget velük, igaz, csak tisztes távolból. Szóval alakul ez. 🙂

Olyan csodás pillanatok ezek, amikor látom, ahogy kis gyerekarcocskáján keverednek az érzelmek, hol az öröm és a játékosság, hol a pici ijedtség látszik jobban, ahogy látom, hogy megéli és egyre jobban élvezi, hogy kibújt a komfortzónájából, hogy valami újjal, izgalmassal találkozott, hogy kapcsolódhat a világgal, sőt, annak aktív tagjának érezheti magát.