– Most már nyomás az ágyba! – ösztönöztem viccesen az imént Bogit, aki az utóbbi időben az olvasás rabja lett.
– Oké, gyorsan ágyba bújok, hogy még legyen időm olvasni – motiválta saját magát is.
– Olvashatsz még egy kicsit, de nem a telódon.
– De Anya, ez már nincs meg könyvben! – hívta fel a figyelmet egy nem vitatható tényre.
(A Szent Johanna Gimi összes kötetét rekordgyorsasággal olvasta ki, a neten egy könyves fórumon talált még hozzá folytatásokat, más szerzők tollából…)
– Bogi, telón már biztosan nem olvashatsz.
– Na, légyszi! – kérlelt.
– Féltem a szemedet, édesem. Nem tesz neki jót, hogy ennyit nézed azt a kicsi monitort és ma már sokat bámultad.
Bogi elment fogat mosni, de jó, gondoltam, elfogadta az érvelésemet.
Kicsivel később bementem a szobájába, már ágyban feküdt.
– Anya, tudod, hogy a telefonomon van olyan, hogy olvasási mód?
– Tényleg? Megmutatod? – ébredt fel bennem a kíváncsiság és sejlett fel egy emlék, hogy olvastam, a modernebb készüléken már létezik olyan mód, ami nem károsítja a szemet.
– Aha. Látod, itt van. – kapcsolta be és a képernyő halványsárga lett.
– Oké, ha ezt használod, akkor olvashatsz vele még egy kicsit.
 
Mindketten fellélegeztünk a megkönnyebbüléstől és örömtől. Lám, létezett mindkét fél szükségleteit kielégítő megoldás. Még jó, hogy nem maradtunk meg a “Nem”, “De igen” versengésében…