Szonja kezet akar mosni a konyhában, ilyenkor egy székre szokott felmászni, hogy elérje a csapot a mosogatónál. Ám Ábel most épp azon a széken ül. Szonja dühbe gurul, mikor ezt meglátja:

-Na, Ábel menjen már el innen! De anya, így nem tudok kezet mosni!!! – kiabálja, legalább annyira dühösen, mint amennyire kétségbeesetten.
-Hagyjál, Szonja, nem megyek! – feleli nyugodtan Ábel.

Már éppen szólnék Ábelnek, hogy engedje a húgát kezet mosni és adja át neki a széket, amikor eszembe jut, hogy ahelyett, hogy én oldanám meg az ő konfliktusukat, miért is nem tanítom meg inkább őket ugyanerre.

Szonjához fordulok:
-Szonja, figyelj csak, kérni is lehet ám Ábeltől. Például megpróbálhatod, hogy azt mondod neki: “légyszi Ábel, add át a széket, hogy kezet tudjak mosni!”.
-Légyszi, Ábel, add át a széket – ismétli.
-És miért? – Ábel egy kicsit még kéreti magát… 🙂
-Hogy kezet tudjak mosni.
-Jó, tessék – Ábel átadja a széket.
-Szonjus, és most meg is köszönheted neki – szólok közbe.
-Köszönöm! – teszi még hozzá Szonja és mosolyog. Úgy látom, most elégedett, örül, hogy célt ért.

Remélem, hamarosan mindez már nélkülem is menni fog.