Olyan jól elterveztem, hogy én bizony nem fogom Beni helyett hegyezni a ceruzáit, mert szeretném, ha az ő felelőssége lenne, hogy másnap kihegyezett ceruzákkal megy-e iskolába vagy sem. Vekerdy is megmondta, nem baj, ha néhányszor otthon marad a tornazsák, előbb-utóbb már ő fog figyelni rá, hogy magával vigye. Csak érdeklődni szoktam időnként Beninél, úgy gondolja-e, hogy annyira hegyesek a tolltartóban a ceruzái, ahogyan másnap reggel iskolába szeretné vinni őket.
Néha ki is hegyezi a ceruzákat. Néha azt mondja, jó lesz úgy, ahogy van. És persze az is előfordul, hogy engem kér meg, kihegyezném-e helyette. Ilyenkor, ha van kedvem, besegítek neki egy kicsit, ha viszont nem szívesen tenném, akkor ezt meg is mondom neki.
Ezzel így rendben is voltunk egészen addig, amíg a ceruzahegyezés folyamatát megkönnyítendő, nem vettem itthonra egy asztali, tekerős hegyezőt. Abban bíztam, hogy így Beni számára érdekesebb, egyszerűbb lesz a hegyezés, így mindannyiunknak könnyebbé válik ez a kérdés. Csakhogy a dolog picit visszafele sült el.
Beni ugyan szívesebben hegyez az új hegyezővel, de azért autózni, játszani még jobban szeret és általában továbbra is inkább az „engem kér meg”, vagy a „jó lesz úgy, ahogy van” stratégiát választja. Számomra viszont – bevallom – igazi élvezet lett a ceruzahegyezés. 🙂 Ajjaj, most aztán mi lesz a fiam önállóságával!?! Beni ugyanis – látván, hogy én milyen szívesen hegyezek – egyre többször engem kért meg erre. Belül furcsa kettősséget éreztem: egyfelől szívesen hegyeztem és támogattam őt, másfelől aggódni kezdtem: most akkor nem lesz elég önálló? Próbáltam kicsit vissza is fogni magam és kifejezni felé, hogy még ha én szívesen is teszem, úgy gondolom, hogy ez mégiscsak az ő feladata.
A dolgokat csak bonyolította, hogy amikor már épp kezdtem volna meggyőzni Benit, hogy neki „kellene” hegyezni, akkor nagy lelkesen odajött Ábel és ajánlkozott, hogy ő bizony nagyon szeretné kihegyezni Beni összes ceruzáját, mert imádja a hegyezőt tekerni. No, más se kellett nekem, aki olyan jól elterveztem, hogy hogyan fogom önállóságra tanítani az iskolás gyerekemet. Erre aztán mit lépjek?
Csak néztem-néztem Ábel nagy, vágyakozástól csillogó szemeit, ahogy várta, mit válaszolok, engedem-e, hogy ő hegyezzen. A szemem sarkából pedig Benit láttam, ahogy örömmel tologatja az autóit.
Aztán hirtelen megértettem valamit. Hiszen a dolgok olyan egyszerűek! Hát mi a nyavalyának ragaszkodom én ahhoz, amit eredetileg elgondoltam? Hát valóban azt hiszem én, hogy előre pontosan meg lehet tervezni, hogy milyen úton-módon lesz majd önálló, önbizalommal teli felnőtt a gyermekeimből? Hát nem lenne sokkal jobb örülni annak, hogy ilyen szívesen segítjük egymást? Teret engedni a természetes együttérzésünknek? Örülni annak, hogy mindenféle külön megbeszélés nélkül is magunktól rátaláltunk egy olyan megoldásra, amivel mindenki elégedett?
Nyugi – mondtam magamnak – bőven lesz még alkalom, hogy támogassam Beni önállóságát, felelősségvállalását. Lehet, hogy már holnap sem lesz önként jelentkező a hegyezésre. Ma viszont – ha a szívemre hallgatok és nem az eszemre – valami olyasmit kaphatunk egymástól, amit igazán kár volna elszalasztani.
