Vendégeket vártunk, egy olyan barátomékat, akikkel régen találkoztunk. A fejemben rögtön elkezdtek záporozni a gondolatok: még rendet rakni is KELL, még takarítani is KELL, még be KELL vásárolni, hiszen valamivel meg KELL őket kínálni, stb. Még itt se voltak, magamban már szinte azt vártam, hogy elmenjenek, hogy végre pihenhessek és ne a KELL-ekkel KELL-jen foglalkoznom.

Aztán a készülődés közepén egyszercsak kigyúlt a kicsi villanykörtém.

– Állj! – mondtam magamnak. – Gondolj már bele, mi történik! Épp egy rég látott barátodék jönnek látogatóba, íme egy kiváló alkalom a kapcsolódásra és te már alig várod, hogy elmenjenek? Egy lehetőségtől fosztod meg magad!
– Nem is egytől! – gondoltam tovább. – Te jó ég, még hány és hány örömről maradok le így, mert csak a KELL-eket látom bennük. Magáról az életemről maradok le így…

No, rögtön fordult is bennem a dolog és attól kezdve örömmel néztem az esemény elé. Örömmel tettem-vettem, készülődtem, de nem gondoltam tragédiaként arra, ha nem végzek mindennel úgy, ahogy eredetileg gondoltam. Együtt leszünk, kapcsolódunk, a többire meg úgyse fogunk már emlékezni néhány nap múlva. 🙂

Most, hogy ezt tudatosítottam magamban, igyekszem ezután is az előttem álló eseményekre, helyzetekre úgy gondolni, mint lehetőségek egy-egy szükségletem megélésére: kapcsolódás, inspiráció, önkifejezés, béke, hozzájárulás, szeretet. Így tudnak csak igazán feltölteni, így tudok belőlük igazán erőt meríteni.