Hazafelé mentünk Majával, az utcán lévő meggyfán piroslott még néhány szem. Megálltunk, Maja szedett néhány szemet. Egyet felém nyújtott.
– Tessék, ez a legpirosabb.
Huh, libabőrös lettem és hálát adtam az égnek! Mi ez, ha nem szeretet?!
– Maja, ezt leírhatom egy posztban? – kérdeztem tőle, miután felocsúdtam a szentimentális hangulatomból. – Én ebből nagyon-nagyon megéltem a szeretetedet.
– Persze, de írd bele azt is, hogy a kamaszok milyen ritkán fejezik ki a szeretetüket és milyen régóta nem történt ilyen. Akkor sokkal hatásosabb lesz és sokkal többen elolvassák majd – vigyorgott rám.
– De hát ez nem igaz. – vigyorogtam rá vissza és felidéztem magamban az elmúlt napok eseményeit.
Na jó, valóban nem túl sokszor fejezte ki felém „direktbe” a szeretetét, de volt sok esemény, történés, amiből én bizony leszűrtem magamnak, hogy (kamaszság ide, kamaszság oda) bizony szeret engem. Lehet, hogy kevesebbet ölel, lehet, hogy kevesebbszer mondja, hogy szeret, de azt hiszem, most nem is nem ennek itt az időszaka…
Most a piros meggyszemek, az éjszakai „minden oké” telefonhívások, a „neked mi a véleményed… – kérdések” tudatják velem nap mint nap, hogy fontos vagyok számára. És ez így van rendjén.
