Megijedtem

Könyvtárba készülök a három gyerekkel. Készülődés közben játszanak, izegnek-mozognak. Ábel egy fakardot vesz a kezébe, Beni és Szonja ott állnak a közelében. Amíg én a ruhájukat igazgatom, Szonja egyszercsak sírni kezd és a fejét mutatja, hogy fáj. Nem láttam, mi is történt pontosan, de gondolom, a karddal megütötte valamelyik fiú véletlenül.
Hirtelen felmegy nálam a pumpa, aggódom Szonjáért, nézem, hol fáj neki.

– Tudjátok, hogy a karddal csak óvatosan szabad játszani, nem??! – kérdem a fiúktól emelt hangon.

Ábel kicsit megszeppenve néz, de aztán megérti, amit kérek, látja, hogy Szonjával minden OK és túlteszi magát a dolgon. Beni viszont mérges lesz, befúrja magát egy fotelbe, még a pokrócot is magára húzza, onnan mondja:

– Én nem készülődöm, nem megyek a könyvtárba! Hagyjatok békén!

Kicsit várok, amíg az indulatok alábbhagynak, amíg én is, Beni is megnyugszunk. Szonja már abbahagyta a sírást, kapott néhány puszit, most már vidáman szaladgál Ábellel a lakás előtt.

– Beni, kincsem, gyere elő! Szonjával minden rendben és nem haragszik rád senki. Induljunk a könyvtárba!

Beni lassan előmászik a fotelből, kijön az előszobába, a cipőjét veszi.

– Igazából az volt, hogy megijedtem – mondja váratlanul.
– Attól ijedtél meg, hogy Szonjának esetleg nagyobb baja esett? – kérdezek vissza.
– Igen.
– És akkor most, hogy látod, hogy jól van, megnyugodtál?
– Igen.

Óriási öröm, elégedettség, büszkeség tölt el.

– Manó, az azért nem semmi, hogy így rájöttél, hogy épp mi van benned! – mondom neki.
– Miért? – kérdezi csodálkozva. – Ezt mindenki tudja.
– Nem, sajnos nem. Sokszor nehezen vesszük észre, hogy sajátmagunkban milyen ézések vannak, gyakran csak azt gondoljuk, hogy a másik a hibás és kész. Nagyon fontos és nagyon örülök neki, hogy te azt is észrevetted, hogy te hogy vagy közben! 🙂