Amikor EMK-t kezdtem tanulni, nagy felfedezés volt, hogy a gyerekeimtől másképp is tudok kérni, mint eddig. Ha kimondom a kérésemet és nem tartom magamban (azt feltételezve, hogy úgyse teljesítik), ha jó szívvel el tudom fogadni azt is, ha nemet mondanak rá, ha nem a kérés maga az elsődleges a számomra, hanem a kapcsolatunk, akkor ez nagyon sokat segít abban, hogy gördülékenyek legyenek a mindennapok. Így ha sokszor nemet is mondanak, rendben tudok lenni vele, de a helyzet az, hogy sokkal szívesebben mondanak így igent is. Az első tapasztalataimról így írtam annak idején:

Nahát, hogy mik vannak! Az első sikereken felbuzdulva mostanában sokszor megpróbálkozom a “nincs mit vesztenem vele, kritika nélkül kimondom, amit kérek” stratégiával. Olyan esetekről van szó, amikor teljesen rendben vagyok azzal is, ha “nem” választ kapok és segítség nélkül maradok. Úgy is mondhatnám, hogy a vesztesek nyugalmával kérek ilyenkor, mert majdnem biztos vagyok benne, hogy kár a gőzért. És nem!!!

– Beni, megtennéd, hogy összeszeded az építőkockákat?
– Beni, megtennéd, hogy hozol magadnak tiszta ruhát a szekrényből és lecseréled a koszosat?
– Ábel, megtennéd, hogy visszaviszed a poharadat a konyhába?

Így, kérdés formájában különösen jól veszik a gyerekeim. Persze kapok nemeket is. De mit tippeltek, mekkora az igenek aránya? Mondjuk tíz esetből hat-hét. Számukra teljesen természetes módon segítenek ilyenkor, csak én vagyok annyira ledöbbenve, hogy szóhoz sem jutok! De vigyázat! A dolog csak akkor működik, ha el tudom fogadni a nemet is. Hiszen ilyenkor a gyerek azért segít szívesen, mert önszántából döntött így, nem pedig parancsot teljesít. Ha úgy érzi, hogy követelek, máris ellenáll. Micsoda paradoxon, nemde? 😉