Bogi sajnos lebetegedett, autó Lackónál, így tömegközlekedéssel mentünk az orvoshoz. Ez barátok közt számítva is minimum 2-2,5 órás program, ráadásul este.
Majával meghánytuk vetettük a dolgot, mi legyen, úgy döntött szívesebben marad itthon, pihen, olvasgat. Egyik szemem sírt, a másik nevetett Ő épphogy hazaért a suliból, mi indultunk, pár szót beszéltünk csak, ugyanakkor örültem, hogy egyedül is szívesen marad itthon és nyugalomban lehet. Pár szóban mondtam neki, hogy azért úgy ½ 7-7 felé menjen el fürödni és nyugodtan vacsorázzon, feküdjön le, nem tudom, mikor érkezünk.
8-kor értünk haza, Bogi lázasan, én aggódva… Maja a nappaliban, fekszik a kanapén, olvasgat, se vacsora, se fürdés… (alapesetben 8-ra szoktak ágyba lenni, utána még ½ 9-ig mese és alvás).
Nem mondom, hogy az első gondolatom az volt, hogy kapcsolódjak vele, belecsaptam a közepébe:
– Maja, miért nem fürödtél még meg? Remélem, legalább megvacsoráztál!
– Nem volt rá időm! – válaszolta frappánsan.
A kapcsolódást és az empátiát ez sem építette túlzottan, de szerencsére a sztori itt nem ért véget.
– Anya, annyira izgalmas volt a Rumini, hogy nem tudtam abbahagyni az olvasást. Nem volt rá időm, mert nem tudtam, hogy hány óra van. Elkezdtem olvasni és egyszercsak azt hallottam, hogy már itthon vagytok.
(Tantusz leesik, empátia ébredt, imádok úgy belefeledkezni az olvasásba, hogy az sem tudom, mi van körülöttem!)
Megszólalni sem tudtam, rögtön meg is született a megoldási stratégia:
– Legközelebb, ha fürdés idő van, légyszi hívj fel és akkor én rögtön lerakom a könyvet, elmegyek fürdeni és kész.
Megöleltem, megköszöntem neki, hogy a kezdeti felháborodásomat ilyen türelemmel és szeretettel tudta kezelni és azzal a boldog tudattal feküdtem le, hogy ilyen hozzáállással nincs az a konfliktus, amit szeretettel és békével ne tudnánk megoldani!
