Megőrülök attól, amikor a gyerekeimet megkérem valamire és azt válaszolják: “Mindjárt!” És ugyancsak megőrülök attól, amikor épp csinálok valamit, a gyerekeim pedig sürgetnek, hogy hagyjam már abba és hiába válaszolom nekik már sokadszorra, hogy “Mindjárt!”, csak nyúznak tovább.

Miért is olyan bosszantó azt hallanom, hogy “mindjárt”? Miért nyúznak tovább a gyerekeim és miért nem elégszenek meg ők sem azzal a válaszommal, hogy “mindjárt”? Milyen szükségletünk lehet emögött?

Az egyik ilyen szükségletünk szerintem a kiszámíthatóság. Sokszor nem bánom, ha várnom kell rájuk, ha tudom, hogy ez mennyi időt jelent. Lehet, hogy öt, de az is lehet, hogy harminc perc múlva megy be fürödni, nekem mindkettő rendben van, csak tudjam, hogy mennyi, mert akkor úgy tervezem a többi dolgomat. Ha tudom, hogy tíz perc múlva legkésőbb biztosan elindulunk itthonról, akkor nem aggódom, hogy elkésünk, de ha csak annyit hallok, hogy “mindjárt”, abból ezt még nem tudhatom és ideges leszek.

Mit tehetnék hát, hogy a “mindjárt”-okat kiszámíthatóbbá tegyem?

Egyszerűen csak pontosítok és ugyanerre kérem őket is.
Amikor azt válaszolják, hogy “mindjárt”, arra kérem őket, beszéljük meg, hogy ez hány percet jelent. És hogy ne érje váratlanul őket, amikor a megbeszélt idő múlva újra rákérdezek, időnként még a telefonomon is beállítjuk az időzítőt, ahol folyamatosan látják, ahogy telik az idő.
Amikor pedig ők várnak rám és nyúznak-nyúznak, hogy gyerünk már, akkor én teszek egy konkrét vállalást (például, hogy tíz perc múlva leteszem a telefont) és igen, akár az időzítőt is a kezükbe adom, hogy ugyanúgy figyelmeztethessenek, ha letelt az időm. És amíg ők az időzítőt figyelik, én is nyugodtan be tudom fejezni, amit szeretnék.

Az a szuper a dologban, hogy ezek a pontosítások mindig önkéntes vállalások, szinte sohasem követelések vagy fenyegetések. Ritkán mondok olyat például, hogy még tíz percig nézhetitek a rajzfilmet, utána elveszem. Ha megkérdezem tőlük, hogy még mennyi időre van szükségük, általában egy nekem is teljesen elfogadható időhatárt mondanak sajátmaguktól.

Azon még dolgozom, hogy az órát nem ismerő kétévesemet is türelemmel meg tudjam várni… 🙂