Jó öreg etetőszékünk! Már két gyereket tisztességgel kiszolgált, most mégis sokszor áll magányosan az asztal mellett és szomorúan várja, hogy valaki vacsorázzon benne. Az én Szonjám ugyanis csak akkor ül bele, ha már tényleg nagyon éhes és nincs a közelben semmi izgalmas megmászni vagy megnyúlkálni való.

A minap is így árválkodott magában az etetőszék. A fiaim persze azonnal meglátták benne a poént és lecsaptak a lehetőségre. Hol Beni, hol Ábel próbálta nagy nehezen beletuszkolni magát, miközben dőltek a nevetéstől. A székecske egész jól tűrte a megpróbáltatást, a fiúk viszont egy idő után vitatkozni kezdtek azon, hogy mikor ki üljön be. Mindketten szerettek volna hosszasan eszegetni benne. A legnagyobb vita akkor tört ki, amikor épp Ábel ült benne, komótosan majszolgatva egy szál sárgarépát.

– Add át a helyet, most már én jövök! – támadt neki Beni.
– Nem, te már sokat ültél benne!
– Hülye!
– Te vagy a hülye!

Ez már bántotta a fülemet.

– Manók, úgy látom, mindketten az etetőszékbe szeretnétek ülni. Van valamelyikőtöknek ötlete olyan megoldásra, ami mindenkinek jó?
– Igen! Most rögtön menjünk el a boltba és vegyünk még egy etetőszéket! – mondja kuncogva Beni.
– Köszönjük az ötletet! – válaszolom. – Nekem ez most nem tűnik megvalósíthatónak. Más ötlet esetleg?
– Beni üljön egy rendes székre! – száll be Ábel is a játékba.
– Beni? Neked rendben van ez a megoldás? – kérdezem.
– Nem! Én az etetőszékbe akarok ülni!
– Akkor sajnos ez sem felel meg mindenkinek. További javaslatok?
– Átülök, ha megettem a répát – dünnyögi Ábel.
– Beni? Neked ez megfelel? – kérdezem.
– OK, rendben – feleli.

Végül Ábel mégis hamarabb átadta a helyét, mert répaevés közben megunta az üldögélést… A végeredmény valószínűleg akkor is ez lett volna, ha elkezdek “igazságot tenni”. Így viszont mindenkit meghallgattunk a közös döntés során, tanultunk valamit a másokkal való együttműködésről és még játszottunk is egy jót.