Elöljáróban szeretnék ismeretlenül is köszönetet mondani annak a buszsofőrnek, aki nem vett fel, amikor a megállóban épp lekésve a piros lámpánál jeleztem neki, hogy fel szeretnék szállni. Mosolyogva ismételtem el magamban: Igen, ez egy kérés volt csupán 🙂

Többször írtunk már arról nektek, hogy az erőszakmentes kommunikációban hogyan teszünk különbséget a kérés és a követelés között. A kérés nem attól kérés, hogy kérdőjel van a végén. Nem is az udvarias hangvételtől, hogy “légy szíves”, vagy “kérlek”.

A kérésnek nevezett szófordulatról akkor derül ki, hogy valóban kérésnek nevezhetjük-e, ha “NEM”-et kapunk rá válaszul. Nézzünk néhány példát a kérés ruhába öltöztetett követelésre:

  • Eltennéd a játékot a szekrénybe? – Nem. – Akkor én teszem el, aztán majd keresheted, ha játszani akarsz vele.
  • Mosd meg a fogad, kérlek szépen! – Nem. – Mi az, hogy nem?! Nem fekszünk le fogmosás nélkül! (Leleményesebb gyerekek spontán reakciója erre: – Akkor nem fekszem le. 🙂
  • Kérlek, maradj egy picit csendben! – Nem. Én vagyok az indiááááááán! – Na, most legyen elég! Meg ne halljam a hangod a következő 3 percben!

Ugye, milyen érdekes?! Indítunk egy laza kis kéréssel, de ha nemet hallunk, a gyomrunk görcsbe rándul és időnként legszívesebben zsigerből rávágnánk, hogy de… Nem! De! Nem! De!

Itt van az a pont, ahol eldönthetjük, hogy a nyertes-vesztes játszmák irányába mozdulunk el, vagy más utakat választunk és megpróbáljuk kapcsolatépítő módon, a szükségletek nyelvét használva megérteni egymást és megteremteni egy olyan légkört, ahol van rá mód, hogy olyan megoldást találjunk, amely minden érintett fél szükségleteit kielégíti.

goal-991460_1920 (1)

És ismét elérkeztünk az egyik kedvenc gondolatomhoz (többször olvashattátok, hallhattátok tőlünk):  A “nem” nem a párbeszéd végét, hanem a kezdetét jelenti. Oké, és innen merre tovább?

Az egyik ösvény, amikor a gyermekkel empatizálunk, próbáljuk megérteni, miért nem teljesíti a kérésünket:

  • Eltennéd a játékot a szekrénybe? – Nem. – Elfáradtál?
  • Mosd meg a fogad, kérlek szépen! – Nem. – Szívesen játszanál inkább még?
  • Kérlek, maradj egy picit csendben. – Nem. Én vagyok az indiááááááán! – Aha. Éppen indiánosdit játszol, az indiánok meg kiabálnak, igaz?

A másik ösvény, amikor a gyermeknek próbáljuk elmondani, hogy nekünk miért fontos az, amit kértünk tőle.

  • Eltennéd a játékot a szekrénybe? – Nem. – Félek, hogy rájuk lépek és tönkremennek.
  • Mosd meg a fogad, kérlek szépen! – Nem. – Nagyon szeretném, ha mielőbb ágyban lennél, hogy hosszú ideig tudjak mesélni neked.
  • Kérlek, maradj egy picit csendben. – Nem. Én vagyok az indiááááááán! – Egész nap zajban voltam, nagyon fáj a fejem.

Hangsúlyozom, a  fenti mondatok példák és nem arra szolgálnak, hogy tűzön-vízen keresztül elérjük, amit szeretnénk, hanem arra, hogy megteremtse az alapot egy érdemi beszélgetésre! Közelebb kerüljünk önmagunkhoz, vajon mi áll a kéréseink hátterében, illetve közelebb kerüljünk a gyermekünkhöz és megértsük az ő motivációit is.

Próbáljátok ki legközelebb!  Erre is ér nemet mondani 🙂