Három évvel ezelőtt választottunk sulit Beninek, de ahova leginkább szerettük volna, oda nem vették fel. Az akkori érzéseimről írtam ezt a kis szösszenetet.
Rossz hírt kaptam. No, azért egyáltalán nem tragikusat. Benit nem vették fel az általunk leginkább preferált iskolába. Nagyon szerettem volna, megtettem érte, amit tudtam. Nagyon izgultam és amikor kiderült, csalódott voltam. A bennem ugráló sakál már mondta is volna a magáét. Nyilván igazságtalanság történt velünk. Az iskola rosszul döntött és különben is, milyen iskola az ilyen, ahova még minket se vesznek fel. A felvett gyerekek és a szüleik pedig szégyelljék magukat, hogy volt képük ezt tenni velünk…
Aztán csitítgatni kezdtem. Nyugi. Most csalódott vagy. Várj pár percet, érezd át, éld meg a fájdalmadat. És most hogy vagy? Mire van szükséged? Mit kérsz magadtól?
Rambala Évától tanultam: a biztonság fontos szükségletünk. Miben tudjuk ezt megélni? Hol tartom a biztonságom? Abban az iskolában? Abban a munkahelyben? Abban a kapcsolatban? Vagy inkább abban a képességemben, hogy ha kell, megtalálom a boldogságomat, kiteljesedésemet máshol, mással, máshogyan is? Minél nagyobb hatásom lehet rá, minél közelebb van a szívemhez az, ahol a biztonságomat tartom, annál boldogabb lehetek.
