– Maja, esik az eső, vidd be légyszi a papagájokat! – hívta fel Lackó az autóból Maját, mikor anyukámat vittük ki az állomásra és esni kezdett.
(A papagájokat az udvaron hagyta, kalitkában ugyan, de a kalitka alja nem volt rátéve, így a ketrec alja nyitott volt, ha valaki felemelte azt.)
– Biztos nem, félek, hogy elrepülnek.


Lackó felhúzta “kissé” az orrát, kinyomta a telefont, én pedig tűzoltásként Bogit hívtam. (Gyakorlatias anyukám javaslatára először célszerűnek láttam, hogy arról győződjek meg, esik-e egyáltalán azon a környéken is:)
– Édesem, esik nálunk?
– Nem.
– Megtennéd, hogy kinézel úgy 5 percenként és ha ott is esik, behozod a papagájokat?
– Igen, majd kinézek.
(Nem voltam benne biztos, hogy így is történik majd, mindenesetre jólesett 🙂
Lackóval egy darabig még elvitázgattunk róla, hogy a kérdés mitől kérés, miért gondoltam én, hogy ez bizony követelés volt és neki milyen gondolatai vannak erről.
Néhány mondat után feledésbe merült a papagáj-eső kérdés, bár én, ahogy az eső egyre intenzívebb volt, egyre többször gondoltam aggódva a (feltételezhetően ázó) papagájokra.
Megérkeztünk az állomásra, anyukám elvonatozott, mi pedig hazafelé vettük az irányt.
Ahogy közeledtünk, egyre egyértelműbb vált, hogy bizony az eső a mi környékünket sem kerülte el.

Még egy utolsó kanyar. Szívszorongva kerestem az udvarunkon a papagájketrecet.
Le volt takarva egy törölközővel. Hm….
Még jó, hogy a gyerekeink megtanultak szükségletekben gondolkodni és nem ragaszkodnak a megoldási stratégiákhoz…