Tésztát főzök ebédre. Miközben fő a tészta, pakolom ki a mosogatógépből a tiszta edényeket. Szonja meglát egy bögrét és sírós hangon mondja:
– Akartam inni teját! Akartam inni teját!
– Szonjus, most hadd ne adjak, mindjárt kész az ebéd. Esetleg utána csinálhatunk. A mézes tea édes, ilyesmit jobb ebéd után inni.
– Teját akartam inni! – mondja és egyre kétségbeesettebb.
– Előbb ebéd! Mindjárt terítek, most már egyébént se álljunk neki teázgatni.
– Teját akartam!!! – kiabálja. Nem hajlandó lemondani a szándékáról.
– Manó, nem, most nem akarok teát adni.

Ezzel a magam részéről szívesen le is zárnám a kérdést. De látom, hogy ő nyugtalan, dühös, mindjárt sír is, engem pedig ez nem hagy nyugodni. OK, akkor kitalálunk valamit.

Miért szeretne annyira teát? Nem hinném, hogy szomjas lenne, csak ahogy meglátta a bögrét, eszébe jutott a tea és az, hogy milyen jó játék kibontani a teafiltert, belelógatni a bögrébe, mézet keverni a teába, választani hozzá egy szívószálat…
És ami talán ennél is fontosabb lehet neki: megélni az önállóságot, a szabadságot, most éppen abban, hogy kitalál valamit, amihez ragaszkodik, amiről nem mond le. (Azt mondom, “most éppen”, de így van ez persze millió másik alkalommal is. Két és fél éves kis bogaram, nagyon feszíti belülről a saját akarata…)

Önállóság, szabadság: gondolkodjunk csak egy kicsit. Hogy másképp élhetné meg ezt most olyan módon, ami nekem is rendben van? Nézzük meg, mi történik, ha adok neki valami feladatot, amitől nagynak, önállónak érezheti magát!

– Szonjus, gyere, szűrd le, kérlek, a tésztát, itt a tésztaszűrő!

Szonja egy csapásra megfeledkezik arról, hogy az imént még éppen teát szeretett volna. Kicsi arca felvidul, szalad a mosogatóhoz, felmászik a székre, megfogja a szűrőt és lelkesen várja, hogy hozzam a tésztát. Akkor mégiscsak ebédelhetünk. 🙂