Jééé! Még ilyet! Ki hitte volna?

A páromnak is vannak szükségletei, nem csak nekem és a gyerekeimnek. Jó, jó, persze, tudom, elvileg mindenkinek vannak. De amikor annyira el vagyok foglalva azzal, hogy a saját szükségleteimet és a gyerekeiméit közös nevezőre hozzam, akkor azért hajlamos vagyok megfeledkezni erről. Amikor nagy nehezen végre megállapodunk a gyerekekkel valamiben, ami nekik és nekem is OK, akkor azért örülnék, ha a párom támogatna abban, hogy a kigondolt megoldást meg is tudjuk valósítani. Mit örülnék? Egyenesen elvárom tőle. Ha már ennyit dolgoztam vele.

Így sajnos a mindenkinek megfelelő megoldás megkereséséből ő időnként kimarad és csak a végrehajtó munkát kapja meg belőle. Pedig hát, ő is valaki lenne, ugye.

Egyik este is elhalmoztam feladatokkal:
– Mosd meg légyszi a fogát!
– Ne hagyd, hogy későn menjen az ágyba!
– Légy szíves, mesélj neki!
– ….

Válaszul egy fancsali ábrázatot láttam, kelletlenül ugyan, de tette, amit mondtam. Nincs hozzá kedve. De hát, hogy jön ő ehhez? Szülőként ez a dolgunk, vagy nem?

Majd egyszer csak kibuggyant belőle:
– Nem szeretem, ha ilyen pörgős, katonás az este. Ilyenkor már egy kis nyugalomra vágyom!

pasi

Baaaaannnng.
Most, hogy a szükségletek nyelvén mondta, végre nálam is leesett a tantusz. Nahát. Hiszen én is ugyanígy vagyok ezzel. Ebéd után már alig várom, hogy Szonja végre elaludjon és azt a néhány délutáni órácskát nyugodtan vagy hatékonyan, mindenesetre a saját dolgaimmal töltsem. Átöleltem.
– Ne haragudj, most már értelek.

Drága szivem. Ha a zsiráffüleimet nem csak a gyerekek felé, hanem feléd is kinyitom, kiderül, hogy sokkal-sokkal közelebb vagyunk egymáshoz, mint ahogy elsőre gondolná az ember…