Semmi baj?

Még nyáron történt, hogy Ábel leesett a csúszdáról. Én a játszótér másik felén, a homokozónál voltam épp Szonjával, de amint megláttam Ábelt a földön, Szonját felkapva rohanni kezdtem felé.

– Semmi baj, semmi baj! – mondta az ijedten síró gyerekemnek egy ismerős anyuka, aki a csúszda mellől hamarabb odaért Ábelhez, mint én, és így próbálta őt vigasztalni.
– Hogy semmi baj? – kérdeztem magamban. – Hát már hogy ne lenne? A kisfiam leesik a csúszdáról, megijed, megüti magát, még azt sem tudjuk fáj-e valamije, hiszen a zokogástól beszélni is alig tud. Hogyhogy semmi baj??? Talán az ismerős anyukának mindez nem baj, de nekem igen. Ábelről nem is beszélve.

Megköszöntem az anyukának a támogatást, hogy a kisfiam mellett volt, amikor én még nem értem oda. A jelenléte még így is megnyugtatóan hatott Ábelre, úgyhogy hálás voltam neki. „Semmi baj” – nyilván jót akart ő ezzel, ahogy olyan sok más szülő is. Nem ítélni akart, csak megnyugtatni.

Átöleltem a síró Ábelt, úgy kérdeztem tőle:
– Leestél kicsim? Fáj valamid?
– Neeeem fáááj.
– Megijedtél?
– Igeeeen.
Szorosan összebújtunk. Kezdtem megnyugodni én is, ő is. Hamarosan visszaállt bennünk a világ rendje és Ábel szaladt tovább játszani. Elégedett voltam azzal, ahogyan együttéreztem vele.

A gyerek problémájának bagatellizálása – sok könyvben lehet olvasni erről. Hogy ne tegyük, mert a gyereknek attól még nem szűnik meg a problémája, ha mi rámondjuk „katonadolog”, „semmi baj”. Sőt, az eredeti gondja mellé ráadásnak kap még egyet: a szülő úgysem érti őt, vele nem lehet megosztani a bánatát. A gyermek egyedül marad, talán még hibásnak is gondolja magát az „indokolatlan” érzéseiért, miközben a probléma feldolgozatlanul kering benne tovább, majd ki tudja, milyen formában bújik elő ismét.

„Semmi baj” – szól az ítélet. Valaki úgy hitte, jobban ismer engem, mint én magamat. Nálam is jobban tudja, mi történt bennem és hogy milyen nehéz vagy könnyű nekem ezt feldolgozni. Felnőttként igencsak mérges volnék, ha ezt hallanám. Ha gondom van, sokkal inkább vágyom együttérzésre, mint kioktatásra.

Egy dolog azonban mégis elgondolkodtatott. Egyik reggel Benivel épp iskolába indultunk volna. Készülődés közben magában morgolódott. Valami nem tetszett neki, pontosan már nem is emlékszem, mi volt az. Szerettem volna kifejezni az együttérzésemet felé.
– A tegnapi miatt vagy dühös? – kérdeztem tőle, miközben még öt perc volt az indulásig.
– Igeeeen! – ordította hirtelen az előző percben még csöndben zúgolódó, de alapvetően békés gyerekem. Mintha szikrát dobtam volna a benzines kannába.
– Na, szuper, így aztán könnyű lesz időben odaérni! – hallottam a páromtól és a hangjában némi kritikát véltem felfedezni. ?

Lehet, hogy nem volt jó ötlet épp iskolába menés előtt párbeszédet kezdeni az érzéseiről? Most ettől tényleg nem lett jobb se Beninek, se nekünk… Felszakítottam a sérelmeket, miközben arra most nincs idő, hogy rendesen meg is beszéljük és megnyugodjunk. Lehet, hogy nem jó mindig kifejezni az együttérzésünket? Hogy is van ez akkor?

„Semmi baj” – nem, ezt biztosan nem akarom sugallni neki. Mindenkinek joga van azt érezni, amit érez. Persze ha én nyugodt vagyok, akkor szeretném ezt neki megmutatni. Ettől ő is könnyebben megnyugszik. Magától. Nem pedig azért, mert ezt várom el tőle, mert azt gondolom, hogy ebben a helyzetben nincs oka fájdalmat, ijedtséget érezni.

Szeretnék együttérezni is vele. Akár beszélgetve, akár némán. Nagyon figyelve őt, hol tart épp az érzéseiben. Bántja valami, problémája van? Akkor ne seperjük le az asztalról. Ha vele vannak most is ezek az érzések, támogatni szeretném őt ezek kifejezésében és a megoldáskeresében. Ha viszont már ő maga is elindult a megoldás útján, ha már megnyugodott, már nem fáj, már nem ez él benne, akkor nem támogatom őt azzal, hogy a régi dolgokat ismét felmelegítem, mintha még mindig ott tartanánk. Ha én magam fújom fel nagyobbra a problémát, mint amekkora. Az érzésekről való beszélgetésnek nem az a célja, hogy újra átéljük őket, hanem az, hogy tudatosítsuk azokat, így segítve a feldolgozást. No, és az időzítés. Az együttérzés formáját nem árt a helyzethez méretezni. Ha felteszek neki egy kérdést, de nincs időm meghallgatni a választ, akkor nem biztos, hogy ő ebből valódi támogatást él meg.

Szóval hogyan fejezzem ki akkor az együttérzésemet? Semmiképpen sem egy sztenderd mondatot előkapva, legyen az akár a „Semmi baj”, akár a „Dühös vagy?”. Ezután előbb rájuk hangolódom majd és csak aztán nyitom ki a számat. A kulcs megint csak az, mint annyiszor: empátia, empátia, empátia.