“A társas szorongással küzdő szülők saját gyerekeikkel is kevésbé elfogadóak és szeretetteljesek, ellenben gyakrabban hangoztatnak kritikát és a képességeikre vonatkozó kételyeket.” – olvastam nemrég Lawrence J. Cohen Legyőzzük a félelmet! c. könyvében, aki egy egyetemi kutatás eredményeire hivatkozva írja ezt.

Nos, igen, magamon is tapasztalom. Bennem volt egy jó nagy adag társas szorongás régebben, nehezen nyíltam ki társaságban vagy létesítettem új kapcsolatokat, sokat aggódtam azon, hogy mit gondolnak rólam mások. Aztán dolgoztam magamon és a félelmeimen és most már egyre kevésbé jönnek elő ezek a reakcióim, de azért még elő-előbukkannak időnként. És amikor előjönnek, amikor meg akarok felelni másoknak vagy egy általam elképzelt ideális képnek, akkor bizony erős a késztetés, hogy ebbe az ideális képbe a gyerekeimet is beletuszkoljam, ha akarják, ha nem. A szülőséggel ugyanis a társas szorongásnak azt a formáját is megismertem, amikor azon izgulok, vajon a környezetem milyen szülőnek tart engem és ha a gyerekem nem mintagyerekként viselkedik, akkor ezért engem hibáztatnak-e majd. Úgyhogy igen, amikor én magam elhiszem, hogy meg kell felelnem másoknak, akkor sokkal kritikusabb vagyok a gyerekeimmel is, hiszen velem együtt nekik is meg kell felelniük. Sokkal inkább sürgetem őket (mert mit fognak gondolni mások, ha elkésünk), és ha mások is jelen vannak, akkor sokkal inkább kijavítom őket (mert ha már ők nem mintagyerekek, legalább lássák rajtam mások, hogy én igyekszem, megteszem a tőlem telhetőt).

Ezekben a helyzetekben azt érzem, hogy valójában nem is én beszélek a gyerekekhez, hanem rajtam keresztül “mások”. Én nem is igazán vagyok jelen és amit ilyenkor mondok nekik, az csak egyre magasabb falat emel közénk. Nem csak azért, mert ilyenkor süket vagyok arra, ami bennük van, hanem azért is, mert azt sem hallom meg, amit valójában én szeretnék. Csak “mások” vannak jelen, én pedig arra tanítom a gyerekeimet, hogy nem az a fontos, amit ők vagy én szeretnénk, hanem az, amit mások várnak tőlünk, így adva tovább nekik a saját szorongásomat.

Cohen ezt írja: “Nézzük meg, vajon mi magunk küzdünk-e társas szorongással. Amennyiben igen, akkor azzal segítünk a legtöbbet gyerekünknek, ha igyekszünk leküzdeni saját félelmeinket.” Pontosan így gondolom én is: a gyereknevelés önmagunknál kezdődik. Mert abból tudok csak adni nekik, ami bennem is megvan. Hála az EMK-nak és a saját önismereti munkámnak, a biztonságomat most már egyre inkább önmagamból tudom meríteni és egyre kevésbé másokból. Így reményeim szerint minden nappal egyre többet tudok átadni a gyerekeimnek abból, ami számunkra igazán fontos.

Ti is tapasztaltátok magatokon, hogy mások jelenlétében kritikusabbak vagytok a gyerekeitekkel?