Reggeli készülődés. Egyike azoknak az időszakoknak, amikor a legnagyobb kihívás megőrizni a tudatosságomat, türelmemet. Nem is sikerül mindig…
Egyik reggel már sokadszorra szóltam Ábelnek, hogy mossa a fogát. Álmos volt, nyűgös volt, csak nem akaródzott neki. Bennem meg egyre feljebb ment a pumpa, ahogy néztem az idő múlását.
Egy idő után elvesztettem a türelmemet:
– Ábel, tessék most már fogat mosni! – kiáltottam dühösen és beleerőltetem a szájába a fogkefét. Megfogta, el is kezdte mosni, de nem volt ebben sok köszönet.
Mérges lett, dacolni kezdett:
-Akkor nem készülődök tovább, miattad!
Tantusz leesik. Hát, ezzel az erőltetéssel nem jutottam előrébb. Valójában egyáltalán nem is vagyok rendben ezekkel a módszerekkel. Nagy levegő. Próbálok kapcsolódni magammal, azzal, ami igazán én vagyok, amit igazán szeretnék. Akkor most mi lenne, ha ítélkezés nélkül, erőszak nélkül fejezném ki felé mindezt?
– Figyelj, Ábel, ne haragudj, sajnálom, hogy erőszakos voltam. Nem szeretnék az lenni megint. Nem akarom rád erőltetni a cipőt, kabátot és aztán rossz hangulatban elindulni itthonról. Ugyanakkor türelmetlen is vagyok, mert már 8 óra elmúlt és már szeretnék az oviban lenni. Segítesz nekem, hogy mielőbb indulhassunk?
Nem válaszol, de látom rajta, hogy megérinti, amit mondok. Azt hiszem, szeretne együttműködni, de ha most elkezdi a cipőjét húzni, azt talán úgy élné meg, hogy “beadta a derekát”. Talán egy kis szabad időre-térre van szüksége, hogy magáénak érezze a döntést.
– Tudod, mit? Szonjával én kimegyek az autóhoz, beültetem, kinyitom a kaput. Kérlek, gyere majd utánunk!
Azzal elindulunk Szonjával kifelé.
Még ki sem nyitottam a kaput, amikor Ábel megjelenik felöltözve. Az oviba megérkezve is gyorsan öltözik. Búcsúzásnál hozzám bújik, pedig nem szokása. 🙂