– Anya, ma én csináltam meg magamnak a tízóraimat. – mesélte egy délután Maja.
– Hogyhogy? – kérdeztem.
– Apa elfelejtette. – válaszolta derűsen.
– És esetleg van kedved a továbbiakban magadnak gyártani a tízóraidat? – érdeklődtem.
– De Anya, hisz azt mondtad, hogy neked nagyon jólesik, hogy ezzel is gondoskodsz rólunk. – háborodott fel Maja. (Néhány hete épp ez volt a téma.)
– Ez így is van. És ha már nem lesz kedvem hozzá? Akkor megcsinálod majd magadnak? – tettem fel kíváncsian a kérdést.

– Persze. – vágta rá azonnal.
– És akkor nem fogsz rám haragudni, hogy átadtam ezt neked? – érdeklődtem tovább.
– Dehogy! – nézett rám csodálkozva.
Mekkora megkönnyebbülés! A gondolat, hogy a szendvics nem “elvárás”, hanem “lehetőség” és az, hogy már Maja fejében is elültetődött a magocska, hogy addig tegyek valamit, amíg szívből teszem, egyszerre megnyugtat és felvillanyoz. Ilyen felnövekvő generációt kívánok mindenkinek! 🙂