“Arra vágyik, hogy ő dönthessen” – írtam az előző történetemben Ábelről. Szó szerint ezt mondhatnám a másféléves Szonjámról is. Úgy tapasztalom, hogy az önállóság kifejezése annyira erőteljes szükségletük, hogy nem árt, ha mindig a szemem előtt lebeg, amikor beszélgetünk.

Ez a sztori kicsit más, mint Ábellel, hiszen Szonja még nem tudja úgy kifejezni magát. A párbeszédünkben leginkább én használok szavakat, a szükségleteinek megtippelésében pedig még inkább a saját gondolataimra hagyatkozom.

Szóval az én kis totyogósom imád polcokról lepakolni, fiókokból kirámolni, amit csak lehet, kinyitni, megnézni, megfogni. A múltkor egy törékeny üveget hozott ki a spájzpolcról. Nyúltam is rögtön utána, hogy kivegyem a kezéből és visszavigyem.

uvegek

– Neeeneeeneee! – ellenkezett.
– Kincsem, törékeny ez az üveg, félek, hogy el fog törni, ha ezzel játszol. Kérlek, válassz másik játékot.
– Neeeneeeneee!

Talán nem is olyan fontos neki pont ez az üveg – gondoltam. Lehet, hogy az bosszantja, hogy megakadályozom abban, hogy azt tegye, amit ő szeretne. Az önállóságát szeretné kimutatni. No, akkor mi lenne, ha úgy lenne önálló, hogy közben az üveg is visszakerül a polcra?

– Figyelj csak, tündérkém. Nem veszem el tőled ezt az üveget. De szeretném, ha visszakerülne a helyére. Megtennéd, hogy visszaviszed a polcra? (Közben folyamatosan mutogattam hol az üvegre, hol a polcra, hogy megértse, mit szeretnék.)

Lelkesen indult be újból a spájzba. Visszatette az üveget a polcra, kijött, még az ajtót is becsukta maga után.

– Nnnna! – mondta, mint aki jól végezte dolgát, majd elégedett mosollyal szaladt be a szobába játszani.