– Anya, játsszál velem! MOST!!! – kiabál Ábel.
– Szivem, dolgozni is szeretnék kicsit.
– Mindig csak a dolgozás, a dolgozás, a dolgozás! És velem ki fog játszani???
Nemrég több mint egy hétig itthon volt velem Ábel, egy megfázás miatt nem járt oviba. De nem volt ágyhoz kötve és jól is érezte magát, úgyhogy igen hamar elunta az itthoni játékait és velem szeretett volna minél többet játszani. Amikor nemet mondtam (és ez elég sokszor előfordult a másfél hét alatt), igencsak bosszús lett. De én is gyakran feszült voltam, mert bár élveztem is, hogy többet lehetünk együtt, mint máskor, sokkal többet szerettem volna haladni a héten a munkáimmal is, mint amennyit két gyerek mellett sikerült.
Fura, nem fura, a munkám egy része abból áll, hogy Szilvi barátnőmmel telefonálunk… ? És megbeszélünk, tervezünk, kitalálunk, egyeztetünk.
Egyik nap délután 4-re beszéltük meg, hogy telefonon dolgozunk. Már előre tartottam tőle, hogy mennyire leszünk hatékonyak, ha közben két gyerek húz jobbról-balról, hogy inkább velük játsszam.
– Anya, játssz velem – kérte Ábel. Még csak fél 3 volt. Soha jobbkor, gondoltam.
– Manókám, most tudunk játszani. Nézd csak az órát, 4-ig még van időnk, abba belefér valamennyi közös játék is. Ha viszont a nagymutató a 12-esre ér, a kicsi pedig a 4-esre, akkor elkezdek dolgozni. Rendben van így neked?
– Igen! – kiáltott lelkesen Ábel.
Belemélyedtünk a játékba, autóztunk, kirakóztunk. No persze nem folymatosan, tettem-vettem is közben, Szonjával is foglalkoztam, de mégis egész sokat sikerült együtt lennünk. Ábel játék közben az órát is figyelgette. Aztán nem sokkal 4 óra előtt hozzám fordult:
– Anya, a nagymutató mindjárt a 12-esre ér! Hívd fel Szilvit! Most fogtok dolgozni, el ne felejtsd!
Kis bogaram. Egyszeriben milyen fontos lett neki az én jóllétem, hogy odafigyelt arra, ami fontos nekem! Feltöltődött, odafigyelést kapott és most már adni is szívesen adott. 🙂
