Beni szomorúan néz maga elé a fürdőkádban.
– Szomorú vagy, kincsem?
Bólint.
– Mi a baj?
– Most jutott eszembe, hogy még ki kell hegyezni a ceruzákat. Kati néni mondta pénteken, hogy hétfőn mindenkinek megnézi a tolltartóját! – mondja félig kétségbeesve, félig lemondóan. Vasárnap este fél 9-kor. – És még a kedvenc autóimat is elő akartam keresni, hogy azokat is bevigyem a suliba, megmutatni a barátoknak. Nem maradt rá idő…
– Jól van, Manó, fürödj meg gyorsan, keresd elő az autókat, aztán menjünk mesélni, aludni. A ceruzákat meg bízd rám, reggelre kihegyezem őket.
Vekerdy mondja: „Legyünk cinkosai a gyerekeinknek!” Ne az iskola szócsöve legyünk otthon. Igyekezzünk rábízni a sulit, egyre több felelősséget átadva neki, de ha bajban van, segítsük ki. Álljunk mellette, ha szól, legyünk ott, támogassuk. Vekerdy még ezt is hozzáteszi: „Amikor pénteken hazahoz 47 matekpéldát, hogy azt a hétvégén meg kell csinálni, akkor rögtön döntsem el, hogy beírom az ellenőrzőbe, hogy „családi okok miatt” nem tudta megcsinálni a gyerek – ami egy valós ok, hiszen a család nyugodt hétvégéje függött a házi feladattól –, vagy azt mondom, Robikám, ülj le, nyisd ki a füzetet, diktálok!”
Nekem egészen aprócska dolog volt ez a ceruzahegyezés. Nem került semmibe, szívesen felajánlottam, nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Nem úgy, mint Beni. Esti mese közben szorosan hozzám bújt:
– Anya, olyan jó nekem, hogy nem szidsz le a ceruzák miatt, hanem megérted és segítesz. Köszönöm!
Számára ez a kis cinkosság, ez az apró gesztus nagyon fontos volt. Bizalom, biztonság, szilárd építőkő a kapcsolatunkban.
