– Csak akkor árulom el a kutyájuk nevét, ha mi is áthívjuk Petit játszani! – mondja Ábel mérgesen, miközben hazafelé tartunk az egyik ovis barátjáéktól.
– Ábel, azt akarod mondani, hogy csalódott vagy, mert nagyon szeretnél együtt lenni a barátaiddal? – kérdezem tőle.
– Igen!
– Figyelj csak. Megkérdezzük tőlük, hogy az őszi szünetben ráérnek-e átjönni hozzánk játszani, jó?
Érzem, hogy ez még kevés. Ábel továbbra is morgósnak tűnik. Már egy ideje mondogatja nekem, hogy hívjuk meg a barátait. Természetesen támogatni szeretném a baráti kapcsolatait, ugyanakkor a barátokkal az oviban naponta találkozni szoktak, ezért eddig nem éreztem annyira sürgetőnek a dolgot és egyéb elfoglaltságaim miatt igyekeztem azt kicsit elodázni. De most, hogy véletlenül úgy alakult, hogy Ábel ovi után az egyik barátjáékkal ment haza, sőt, még az is kiderült, hogy vannak barátai, akik máskor is átjárnak egymáshoz, most már Ábel igazán türelmetlen lett. Az őszi szüneti meghívás pedig számára nem megnyugtató. Nem is elsősorban azért, mert ez még odébb van (a párbeszédünk kb. egy héttel a szünet előtt zajlott), hanem mert ez túl homályos ígéret, ki tudja, tényleg megvalósul-e?
– Holnap is át akarok jönni Petihez! – mondja.
– Manó, holnap nem alkalmas, de pár nap és itt az őszi szünet, hátha akkor ráérnek.
– Most akarok!!! Különben nem árulom el a kutyájuk nevét!
OK, értem én. Akkor elfogadható számára az ígéretem, ha itt és most teszek érte valamit. Nem az őszi szünetben, nem pár nap múlva. Mit tudok tenni ezért itt és most? Azt biztos nem, hogy most jöjjenek át. De valami mást igen.
– Ábel, figyelj csak!
Érdeklődően rám néz.
– Itt a telefonom, most rögtön írok egy üzenetet Peti anyukájának, amiben megkérdezem, hogy melyik nap tudnának átjönni. Sőt, néhány másik barátod anyukájának is írok most, őket is megkérdezem, hogy ráérnek-e a szünetben. Mit szólsz ehhez?
– Jó!
Majd kicsit később hozzáteszi:
– És Anya, most már elmondom, hogy mi a neve Petiék kutyájának…
Juhuhú! Megtaláltuk a mindenkinek megfelelő megoldást. 🙂
