Ebéd után vagyunk. A már majdnem két éves Szonjám csupa-csupa maszat, a szája körül, a homlokán, a haján, a kezén. Amerre a szem ellát… 🙂
– Szonja, gyere, mossuk meg az arcodat! – mondom és vizes kézzel elkezdem törölgetni az arcát.
– Neeeem! Neeeem! – visít.
Nem mondom, hogy nem számítottam rá. Egyáltalán nem szereti, amikor az arcát próbálom megmosni.
– De kis szívem! Csupa maszat vagy, ami mindjárt rád is fog száradni. Így menjünk el itthonról délután? – érvelek neki, bár én is tudom, hogy mindez nem sokat használ, alig ért valamit abból, amit mondok.
– Neeeem! Neeeem!
Magamba nézés. Én mennyire örülnék annak, ha egyszercsak egy vizes kéz kezdené törölgetni az arcomat? Mennyire szeretem, amikor kellemetlen módon ér hozzám valaki és a privát szférámba kerül? Legyen az orvos, kozmetikus vagy bárki. Hát, amikor nem esik jól az ilyesmi, akkor azért sűrűn emlékeztetem magam arra, hogy erre miért is van szükségem. Miért lenne ő ezzel másképp? Ő sem szereti. Őt is megijeszti. Csakhogy ő még nem érti a miérteket. Legalábbis nem úgy, ha gyorsan elhadarom az érveimet. Próbáljuk akkor másképp.
– Szonja, gyere csak. Nézzünk bele a tükörbe. Látod, itt is egy Szonja.
Mosolyog. Tetszik neki a tükrös játék.
– Nézd csak, itt ez a kis maszat az arcodon, látod? Picit benedvesítem, aztán letörlöm. Látod, milyen tiszta lett itt az arcod?
Nem mondom, hogy egy csapásra hagyja az arcmosást, de láthatóan kienged kicsit. Érti. Igen, alig két évesen is sokat meg tud érteni a dolgokból és akkor nem annyira ijesztő számára. Csak az ő nyelvén kell elmondani neki.
