Sosem felejtem el. Tizenéves lehettem, valamelyik kisebb testvéremet hoztam éppen haza az óvodából. Nyár eleje volt, nagy meleg, az ovi mellett egy kis fagylaltos stand. Néhány szülő nem messze állt meg beszélgetni. Az egyik kislány (három-négy éves lehetett) nyaggatni kezdte az anyukáját:
– Anya, kérek fagyit!
Erre az anyukája elővett egy kis aprópénzt, a kezébe nyomta és így szólt:
– Tessék. Vegyél magadnak.
Nem fért a fejembe, hogy hogy gondolja az anyuka, hogy majd ez a kicsi lány egyedül vesz magának fagyit. Pedig pontosan ez történt. Csak lestem, milyen önálló gyerek. Na de, akkor is, miért olyan nehéz az anyukának ennyit megtenni a gyerekéért, hogy odamegy és megveszi neki ő? – gondoltam akkor.
Most az én kisfiam ennyi idős, nemsokára négy éves lesz. Ha adnék neki pénzt (és a közelben maradnék), tudna magának fagyit venni. Valahogy mégis ritkán jut eszembe, hogy megkérjem ilyesmire, pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon is lenne kedve hozzá. Egyszerűen csak megcsinálom a dolgokat, közben pedig elfelejtem el is magyarázni neki, hogy mit és hogyan csinálok. És elfelejtek visszavonulni is, amikor rám már nincs szükség. Bosszankodni persze nem felejtek el, hogy már megint mindent nekem kell csinálnom. 😉 Talán éppen az a nehéz, hogy odafigyeljek az önállóságára?
