Ábel leül a kanapéra a gitárral, ő most koncertet fog adni nekem. Rendben. Leülök vele szemben, csak rá figyelek, csupa fül vagyok. Ábel játszani kezd. De ekkor megjelenik a színen Beni és leül Ábel mellé. Kezében furulya, amibe hamarosan bele is fúj. Majd leteszi. Aztán a gitárhoz nyúlkál és közben valami halandzsát kezd el énekelni.
Ábel még nyugodtan folytatja a játékát, de a levegőben már érződik, hogy mindjárt robbanás. Hiszen Beni épp tönkretenni készül a koncertjét.
– Beni, kérlek, hagyd Ábelt, hadd koncertezzen nyugodtan – kérem. De Beni folytatja.
– Beni, légy szíves, hagyd békén. – Mintha a falnak beszélnék.
És akkor egy gondolat suhan át a fejemen:
– Miért is csinálja ezt? Mire lehet szüksége? Figyelemre. Hiszen most csak Ábelt figyelem, így kevesebb jut neki. Én mit szeretnék, mire van szükségem? Arra, hogy Ábelnek adhassam a teljes figyelmemet egy percig. Mindenkinek megfelelő megoldási stratégia?
De erre a választ már nem is magamban, hanem hangosan mondom:
– Beni, gyere, ülj át ide mellém, innen hallgassuk együtt Ábel koncertjét.
Beni szó nélkül átjön, mellém ül, csöndben hozzám bújik. Béke. Instant, azonnal oldódó EMK porból.
